Vigyázz rám!

2. fejezet - Az utolsó hőstett

Ez nagyon rosszul indult! — gondolta Ventu, és idegesen ellenőrizte a ruháját, hátha mégis... eltette az erszényt.
Nagyot sóhajtva feladta, és zavartan körbenézett, nem igazán tudta hol van. Számtalanszor érkezett erre a pontra a hegy lábánál, közel a városhoz. Itt régebben egy nagyobbacska tisztás volt, ritkás erdővel körbevéve, tökéletes hely a földet érésre. Erre most majdnem, egy szépen nyírt, tűlevelű fán akadt fenn.
Gondosan ápolt kertben állt, mellette egy pazar villa magasodott. Az ő kis háza egészen eltörpült volna mellette, olyan lenne itt, mint egy rozoga fészer. Az udvart magas fal vette körül, nem látott ki belőle. A távolból a mulatozás elmosódott hangfoszlányain kívül teljes csend volt, még a tücskök is hallgattak. Úgy tűnt, nem volt itthon senki.
Az lenne még csak megalázó, hogyha a háziak valami tolvajnak néznék — aggodalmaskodott, és egy kis szellemi erőt felhasználva súlytalanul felszökkent a fal tetejére.
A másik oldalon is egy hasonlóan fényűző épületet és udvart látott, és még azután is, és azután is. Egészen be lett építve ez az eddig tiltott szent erdő. Gazdag épületek kúsztak fel egészen magasra a hegy oldalában is, amíg képesek voltak építeni a talaj dőlése, és hatalmas sziklák miatt.
Ventu végigfutott a falon a néptelen, kövezett utcáig, majd leugrott rá. Lassan sétált a nyílegyenes, széles úton a város felé.
Az udvarok mind zártak voltak, magas kőfalakkal és masszív kapukkal védve. Látszott rajtuk, egészen újonnan épültek, és a tulajdonosok nem fukarkodtak a költségekkel. A kapukon, vagy a kapufákon a családok, klánok vagy céhek címerei virítottak. Néhányat fel is ismert, majd dermedten megtorpant egy túlzottan is ismerős címer előtt.
A saját felhőket és villámokat ábrázoló címere volt, jobban mondva: a családjáé.

Apró súly nehezedett a szívére, mert eszébe jutott az idők ködébe vesző vágya, hogy maga mögött hagyva az akadémiát hazatérhessen. Szerencsére a honvágyát hamar felemésztette a lelkesedés, miközben a erejét fedezte fel. A testében rejtőző nyers mágia megzabolázásnak izgalma felülírta a családi kötődéseket és barátságokat. Az ereje növelésének egyik feltétele az érzelmi kapcsolatok leépítése volt.
Ventuban zubogott a becsvágy. Végtelennek tűnő ereje megrészegítette, magával ragadta, és akkor még hitt benne, hogy ez az erő képes lesz az égig emelni.
Most meg úgy állt itt az utcán, mint egy hontalan koldus. Elfogyott az önmagába vetett hite. Pedig ezen kívül mi mása lehetne még, ami életben tarthatná?
Az udvarból jókedvű beszélgetés és edénycsörömpölés hallatszott, frissen grillezett hús illata csapta meg az orrát. Az orrába kúszó, ínycsiklandozó illatoktól régen használt gyomra alig észrevehetően, de mocorogni kezdett, pedig évek óta nem volt szüksége evésre.
Döbbenten és tanácstalanul állt. Tehát ezért fontos az egyedüllét. Nem hittem, hogy ennyire gyenge vagyok... ennyire senki vagyok. Be sem mehetnék ebbe a házba, mert azonnal jelentenének, a kolostornak, az akadémiának, és a családnak. És akkor mi lenne? Mit tehetnének velem?
— A fenébe az egésszel! — motyogta maga elé. Nem mehetek az emberek közé, a szerveim meglódultak, a szívem hevesebben ver. Mennyi idő lesz mire kiheverem ezt a kis kiruccanást? Az egyik tenyerét a hasára csúsztatta, és nyugtató energiákat küldött a szerveinek.
Pár pillanat múlva jobban érezte magát, és mivel itt a lebukást kockáztatva nem maradhatott, tovább indult az úton.
Nem tudta eldönteni, hogy a csalódottság vagy a hirtelen feltörő éhség bántotta jobban.

Az istenséggé válás felfelé tartó útja egyik fontos összetevője volt, hogy átalakítsa a táplálkozását.
A felnőtt kor eléréséig bármit ehetett, vagy legalábbis, amit adtak neki, abban bőven volt mindenféle hús. Hogy elérje az örökké fiatalos kinézetet, fokozatosan át kellett állnia először csak növényi táplálkozásra, majd csak megáldott, nyers növényi ételekre. Tíz év alatt, sikerült megállítania az öregedését, és ehhez úgy kellett ismernie a teste minden sejtjének működését, mint a saját tenyerét. Az utolsó lépcsőfok, hogy csak az istenek táplálékát fogyasztja, a fényt.
Eddig eljutni nagyjából másfél évszázad volt, és most egy pillanat alatt vált értelmetlenné minden az első illattól, ami felé szállt? Ennyire gyenge lenne a teste, a szellemi ereje, az elhivatottsága? Az ember gyarló, gondolta, én is az vagyok. Nem hiába kellett eddig egy energiaörvény közepén remeteként csücsülnie. Mégis mire számított? Megnézi az eredménytáblákat? Talán ismer valakit a versenyzők közül? Elvegyül a városi forgatagban, még több lehúzó energia közé? Talán szóba elegyedik a városiakkal? Még csak beszélgetni sem tud. Egész életében tartotta a távolságot az emberektől, sosem fejlesztette a társalkodó kepésségét.
Akkor mégis miért hívott le engem a Világ a hegyről? Ez egy végső próbatétel, vagy egy utolsó út, amivel mindent lezárhatok? Miért viszketett minden idegszála, ami oda vezette, hogy végül elindult? Mi okozta ezt a belső nyugtalanságot, ami képes volt félreverni nyugalma évtizedekig némán álló harangjait? Menyire fogja most ez visszavetni az istennel válás útján? Évtizedekkel?
Ha a családja megtudja, mit tett, biztosan felfüggesztik a támogatását. Elkönyvelik a hatalmas anyagi veszteségüket, valahogy túlélik a szégyenüket, és az élet megy tovább. Folytatják a tenyésztést... mert az nem állhat meg. Évszázadok óta minden nagyobb család ezt műveli. Kié lesz a dicsőség? Ki mondhatja majd magát egy istenség rokonának? Mert az a család fogja előbb vagy utóbb irányítani az egész kontinenst. Erről szól minden, a pénzről és a hatalomról.
Megrendülten nézett vissza a szent erdő helyén épült szégyentelenül fényűző negyedre.
— Az istenek vajon tudnak erről?
Talán ezért húzódik neki ilyen sokáig közéjük emelkedni? Hiába volt csodagyerekként számontartva, mégsem juthat fel soha, mert az égi város kapui zárva vannak a kapzsik előtt. Önző vagyok? Rossz ember? Miért teszem mindezt?
Összeszorult a szíve, szinte fájt, ha képes lett volna rá, legszívesebben zokogott volna. Mennyi elvesztegetett idő, és mindezt miért? Még csak nem is képes saját kérdésére válaszolni, mert akkor őszintén kellene szembenéznie önmagával. Nem érezte most képesnek rá magát.