Vigyázz rám!

3. fejezet - Tüskék

Andem erőtlenül markolászta a szíve felett függő medálját, mintha ez a tárgy, valóban segíthetne a szívfájdalmai enyhítésében. Végre abbamaradt az öklendezés, már régen kiadott magánból mindent, amit lehetett... úgy érezte, talán még többet is.
Sürgősen fel kell dolgoznia ezt a mai estét, és mielőbb vissza kell nyernie a nyugalmát, nem terhelheti tovább túl a szívét. De egyelőre arra is képtelen volt, hogy legalább nyugtató légzésgyakorlatot alkalmazzon.
A gondolatok őrülten száguldoztak a fejében, mintha belülről ütlegelték volna a koponyáját. A füle zúgott, csak a szíve ritmustalan, gyors dübörgését hallotta. A fájdalom a látását is elködösítette, szines foltok vibráltak a látómezőjében, akkor is, ha behunyta a könnyes szemeit.
Ez akár egy csodálatos nap is lehetett volna! — gondolta elkeseredetten, és még jobban megeredtek a könnyei.

Aznap kora reggel, izgatottan ébredt a szállásán. Ma volt a verseny utolsó napja, ami a végletekig húzott izgalmakat ígérő döntő mérkőzésekről, az eredményhirdetésről és a nagyszabású záróünnepségről szólt.
Az Ilum-hegy déli lábánál elterülő Esdeor város, a hegyen lévő híres akadémia és kolostor sem fukarkodtak, ha a rendezvény költségeiről volt szó. Az utóbbi időkben hatalmas összegek folytak be az új negyed szentnek nyilvánított terültére kiállított építési engedélyeiből és a telkek eladásából.
...és még nem is beszéltünk a Ventu köré jól felépített, hatalmas kultuszról. Ő a híres mágus és gyógyító, aki már kétszáz éves elmúlt. Messze ő a legidősebb ember ezen a világon. Bár nem biztos, hogy még embernek lehet nevezni.
Ventu — mosolyodott el magában Andem. — Milyen lehetsz valójában?
A város üzletei tele voltak az őt ábrázoló festményekkel (nem volt két egyforma arcú ábrázolás), romantikus és kalandregényekkel, aranyos Ventu-babákkal, ezen kívül rengeteg csecsebecsére pingálták rá a "képmását" és árultak jó pénzért.
Az anyja megszegve a szigorú titoktartási szerződését, suttogva árulta el a csillogó szemű Ventu-rajongó kisfiának, hogy valójában egyik festmény vagy rajz se hasonlít rá. Ő fiatal korában neves tanítványként pár hónapig Ventu szállásán tüsténkedett, és volt bőven alkalma megfigyelni a majdnem isteni lény arcát. De ennél tovább nem akart játszani a tűzzel, és bármennyi unszolás ellenére sem osztott meg ennél több titkot.

Egyszerre várta lelkesen és szomorúan ezt a napot, mint az utolsó napot az életében, ami egy nagyszerű ünnepséggel zárul.
Tudta, hogy már régóta a jutalomidejét tölti ebben a világban. Még kisgyermekkorában megmondták az orvosok, hogy a szívbetegsége miatt nem fogja megélni a felnőttkort. A családja gazdag kereskedőcsalád volt, mindent megtettek a gyógyulása reményében, a diagnózisát neves orvosokkal három havonta vizsgáltatták felül. Az évek alatt semmi nem változott, csupán annyi, hogy elérte a huszonötödik születésnapját, amit elvileg nem érhetett volna el. Az egyik szaktekintély őszintén megmondta, hogy az orvosi tudománya szerencsére nála csődöt mondott. Annyira kapaszkodik az életbe, hogy a teste minden eddigi szabályt és törvényt felülír, mintha a beteg szíve teljes erejével várakozna valamire, ami miatt minden nap tovább dobog.
Andem nem volt tudatában annak, hogy várt volna valamire, csak meg akarta élni a napokat, egyiket a másik után. Minden reggel ébredéskor elrebegett egy hálás köszöntést az életéért, és minden este elalvás előtt azért imádkozott, hogy másnap reggel felébredjen.
Visszatekintve az életére, úgy érezte, a lehetőségeihez mérten sok mindent megélt, amit szeretett volna. Bejárta az egész Meridi-kontinenst karaván-kísérőként, és minden nagyvárosban ott volt a versenyeken, ahol alkalmi munkákra szerződött.
Szenvedélye volt a harcművészet, de egy bizonyos szint után meg kellett állnia a fejlődésben. Az hogy versenyen részt vegyen, szóba sem jöhetett. Azonban egy szakértő által előírt óvatos és megfontolt ütemtervet szigorúan betartva sikerült egy olyan szintet elérnie, aminek birtokában nem volt soha hátránya abból, hogy visszautasították volna, mint karavánőrt.
Valójában nem volt rákényszerítve, hogy dolgoznia kelljen, de erős volt benne a vágy, hogy önállóan éljen, a saját erejéből, úgy ahogy csak szeretne. A családja egy déli, tengerparti városban székelt, az egyik legnagyobb tengeri is szárazföldi kereskedelmi csomópontban. Bármikor hazamehetett volna, akár végleg is, amikor úgy érzi, hogy elérte az útja végét.
Igen, már érezte, egyre gyengült és egyre többször voltak ilyen rohamai, csak gyengébbek. A mostani őszinte félelmet ébresztett benne, hogy nem lesz sem ideje, sem ereje a hazafelé tartó útjára. Két hetes utazás várt rá, egy nehéz és hosszú hegyvidéki szakasszal. Még a verseny elején küldött levelet a családjának, amiben megírta: végleg hazatér. Mostanra már biztosan megkapták, és hazavárják.
Szerette ezt az üde várost, a híres hegyet, a környező burjánzó erdőket. Csodálatos két hetet töltött itt. Most már nem erőltette magát, csak könnyebb futármunkákat vállalt, azt is csak esténként. Nappal a nézőtér egy üres csücskéből figyelt, és a versenyekben gyönyörködött. Nem igazán érdekelt ki fog nyerni, csak magát az összecsapás táncát figyelte, a fokozatosan kialakuló ritmust a két fél között. Megbűvölve élte meg a napokat, olyan volt, mint egy szép álom, amiből az ember kelletlenül ébred fel.