Vigyázz rám!

31. fejezet - Emlékek

Ventu mindig pontosan tudta, mi történik vele. Vagy legalább is szerette volna azt hinni.
Az utazás elején az a folyamat indult el a testében, amire számított: gyorsan kezdett öregedni.
Pórbált szembe úszni az árral, azt hitte, képes lesz rá: ellenállni Andemnek, és megőrizni a maradványait annak, aki a találkozásukig volt.
Romokban hevert, lelkileg és testileg is kimerült. Felváltva kergették a fejében a "minden rendben lesz" és a "hatalmas hibát követtem el" gondolatok. Folyamatos örvénylésük nem segített kiegyensúlyozni az állapotát. Egyre rosszabbul érezte magát.
Amikor a határvárosi fogadóban meglátta magát a tükörben, rájött, hogy "semmi sincs rendben". A teste egy hét alatt durván öt évet öregedett. Egészen addig azt hitte, csak a belső órája gyorsult fel, nem gondolta, hogy ennyire meg fog látszódni az arcán is.
Emlékezett még rá, milyen volt a fürdő után a kinézete. Ez már egy másik idegen arca!
Egyedül ült a szobában, Rugin elvitte Andemet vacsorázni, csak a borongós gondolatai maradtak vele társaságnak.
Legalább húsz évvel leszek öregebb az út végére! Álcáznom kell a ráncaimat? Vagy fejezzem be ezt az egész értelmetlen vánszorgást?
Majd mikor dühösen faképnél hagyta Rugint, és Andem keresésére indult, valami megváltozott benne: a dühét az aggodalom váltotta fel. Fájdalmasan hasított belé a felismerés, hogy nem akarja elveszíteni azt a kis tapadós gyereket.
Észre sem vette, hogy a fiatalember keresése közben leengedte a mentális védelmét. Amikor Andem nekiütközött, már késő volt bármit tenni ellene. A váratlan érintéstől úgy árasztották el az érzelmek, mint a gátat áttörő áradat a védtelen falut.
Feladta a harcot, nem volt elég erős hozzá.

Sodródni az árral sokkal könnyebb volt, mint nekifeszülni. Sütkérezni Andem fényében, arra törekedni, hogy boldog legyen, teljesüljenek a vágyai, gyerekjáték volt ahhoz képest, mint amikor ellenállt neki.
Egyszerűbb volt átadni magát a csókjának, mint ellökni magától.
Majd hirtelen a testéből előtört a fény, amire csak ritka alkamakkor volt képes, több napos folyamatos meditáció után.
Andem.
Ő tette ezt vele.
Megengedte magának, hogy szeresse a fiút. Kétszáz év után érzelmei voltak valaki iránt.
Nem, a választás szabadsága valójában mindvégig csak illúzió volt.
Andem egy törékeny testbe zárt isteni lény. Az a legkevesebb, hogy addig hordozza óvón a tenyerén, amíg csak az ereje engedi.
Valószínű előbb halok, meg mint ő, de akkor sem hagyhatom magára.

A tudategyesítés...
...ami minden gondosan felépített évszázados gátat és pecsétet eltörölt az energiamezejében.
A sajátjaként élte át Andem kielégülést. Egyáltalán nem bánta. Attól a naptól fogva semmit se bánt. Mindennek úgy kellett történni, ahogyan megtörtént, mert csak akkor találkozhatott Andemmel, ha semmi nem változik az idő szövedékében.
Ez már régen nem a Szívtelen út volt, Ventu immár a Szív útján járt.
Igaza volt a mesternek! A Szívtelen út csak egy szakasz a felemelkedés felé.
Persze mondogathatta még önmagának és másoknak, hogy "Szívtelen út így meg úgy", de azok a szavak már a semmiről szóltak. Egy sokat hordott, megbízható öltözet volt, ami már elhasználódott, szétszakadt, nem lehetett többé megjavítani. Emlék maradt csupán.

Attól a naptól fogva Ventu ereje növekedésnek indult, a testét felépítő anyag elkezdett átalakulni.
Erre vártam, ez a következő lépcsőfok, amit el akartam érni. Az Ilum-hegyen nem ment, Andem mellett pedig megkezdődött!
Vajon tudja ez a fiatalember, hogy mit tesz velem?
Ventu attól félt, hogy önkéntelenül is kihasználja a fiút. A kiterjesztett érzékelés napokig tartó állapotában, a közelsége meleg fénnyel burkolta be. A mellkasában húzó fájdalmat érzett, mikor Andem elhagyta a szekeret és átment Neréhez. Olyan volt, mintha a szíve utána akart volna futni. Szégyellte magát, amiért nem bírt ellenállni a késztetésnek, és a fiút maradásra bírta, maga mellett tartotta.
Tudta, Andem szívesen teszi mindezt, hiszem a legfőbb vágya az volt, hogy mellette legyen. Vajon kap tőlem annyit, amennyit én elveszek tőle?