Vigyázz rám!

29. fejezet - Riválisok

- Jaj, ezt nem akartam hangosan kimondani! - mondta szipogva Andem.
- Miért nem? Nekem nagyon tetszett! - suttogta mosolyogva Ventu, és még jobban magához ölelte Andemet, aki reszketve simult hozzá.
- Ne mond el senkinek, hogy néha mennyire nyálas vagyok! - vihogott kínjában, miközben magán érezte annak a közel száz embernek a tekintetét, akik a karavánnál maradtak.
Egyáltalán nem akarta, de a mágus jó hírének megőrzése érdekében, megpróbált elhúzódni Ventutól.
- Eszedbe se jusson! - sziszegte a fülébe a mágus, és elkapva Andem derekát elkezdte visszavezetni a karaván felé.
Uctor már ott állt Alani mellett, és az egyik szétroncsolt holttestet tanulmányozták. Alani szellemi erővel maszkostól és sisakostól lerántotta róla a szemüveget. A felszerelés alól egy nagyon világos bőrű, teljesen kopasz, meggyötört férfi arca került elő. Félig nyitva maradt szeméből, teljesen fehér íriszű, véreres, tompa tekintet meredt a semmibe.
- A testek már most oszlásnak indultak - jegyezte meg Ventu, amikor odaért hozzájuk.
- Igen, ha ebben az ütemben halad, estére a csontjuk is szétporlad - tette hozzá Alani.
Ez az Árnyék hatása lehet, a napfény mintha gyorsítaná a folyamatot - elmélkedett Ventu. A többiek előtt nem akart erről beszélni. Hogy lenne képes megmagyarázni nekik olyasmit, amit maga sem ért?
- Jól látod! - mondta hangosan Alani, mintha csak magában beszélt volna. Ventut leszámítva, a többiek nem is figyeltek rá.

- Alani, te Látó vagy?
- Igen.
- Lesz olyan helyzet, amikor majd kérdezhetek tőled?
- Hamarosan eljön az az idő...
- Köszönöm, hogy megmentetted Andemet!
- Ezt nem kell megköszönni...
- ...
- Tudom, hogy rengeteg kérdésed van. Ígérem neked, nemsokára mindegyikre válaszolok!

Ventu tudta és érezte, hogy Alani nem hazudik. Andemhez fordult, és megnézte a nyakán lévő sebet. A kard a gerince felett, a nyakán találta el, és a seb már olyan szinten volt begyógyulva, mintha egy több éves heg lenne.
Alani nagyon titokzatos, nagyon erős, és hatalmas tudása van. Csak azt tudnám, miért van együtt azzal az idiótával?
Andem rövidre nyesett hajával játszva, több ízben is beleakadtak az ujjai a vértől összeragadt tincsekbe. Én kicsi madaram, most még mosakodni is nehezedre esne! Érezte Andem mennyire fáradt, és egyben mennyire vágyik egy meghitt közelségre. Ventu a megidézett forgószelekkel csaknem teljesen kimerítette az erejét, de annyi tartalék azért még maradt benne, hogy Andemről "lehúzott" minden rászáradt vért és egyéb maszatot.

A mágus illata most nyugtatólag hatott Andemre. Elfeledtette vele a nemrég fölé magasodó kilyukasztott holtest látványát. Behunyta a szemét, azt sem akarta látni, ami körülötte volt. Örült, amiért hallgatott Alanira.
Amikor karaván közelében, a sebesen sikló lény hirtelen megállt, úgy váltott alakot, hogy Andem még rajta ült. Egy pillanat alatt tűnt el alóla a hatalmas test, és Andem tehetetlenül hullott bele az istennő erős karjaiba.
Amikor észrevette, hogy egy nő karjai ölelik át, végtelenül zavarba jött, rá sem mert nézni Alani arcára. Miután földet ért a lába, sután botladozva állt meg. Tekintete ide-oda rebbent, kerülve a másik tekintetét.
Alani megmosolyogta Andem kisfiús zavarát, de nem volt vesztegetni való ideje, gyorsan betolta őt a kövek közé, a kezébe nyomta az idegen kardját, és azt mondta neki:
- Ha jót akarsz magadnak, nem nézel majd engem! - mondta kedvesen, de mégis annyi figyelmeztető éllel, amitől hiába volt nagy a kísértés, inkább nem dugta ki a fejét a fedezékéből.
A Ventu keltette forgószelek kitakarták a felkelő Nap fényét. Andem az árnyékban összekuporodva, szorosan összeszorított szemekkel hallgatta a csatazaj, a halálhörgés, a szél és a villámok szörnyű szimfóniáját. Amikor végre minden elcsendesült, és a bőrén megérezte az éltető napfényt, csak azután nyitotta ki a szemét, és a kardját hátrahagyva mászott elő a búvóhelyéről. Elhűlve szemlélte az Alani által végzett pusztítást.
Mikor a mágikus vihar szemében, a leülepedő por függönyén át Ventu isteni alakja láthatóvá vált, Andem remegő szíve megnyugodott. Ventu olyan volt, mint egy égi, fehér láng. Hosszú haja és több rétegű ruhája súlytalanul hullámzott körülötte. Andemet vonzotta ez az isteni fény. Egész lénye arra vágyott, hogy megpihenjen mellette, mint egy fáradt vándor az éjszakai tábortűz mellett.
Még egyszer visszanézett a porba ejtett kardra: Ezt is magam mögött hagyom, nem harcolok többé.... senkivel. Mintha egyszerre valami nagy fizikai és lelki tehertől is megszabadult volna, a csatatér közepére libbenő mágus felé indult.