Vigyázz rám!

23. fejezet - Átkelés

Andem lustán ébredt. A Nap már magasan járt, a kocsiban egyedül volt. Nem ez volt az első eset, ezért nem is aggódott, csak az állandó hiányérzet maradt vele.
Most először érzek megkönnyebbülést, amiért ilyen kevés időm maradt hátra. Szörnyű lenne leélni még évtizedeket ezzel az érzéssel, ami minden nappal csak fokozódik... Nem bánom, hogy a tudást választottam, pedig mostanra odáig jutottam, akkor is hiányzik, amikor a karjában vagyok... Két hét maradt hátra! Jó lenne, ha ezt nem a jövőn rágódva élném meg vele, hanem benne lennék minden pillanatban, ami kettőnknek adatott!
Andem újult erővel feltápászkodott. A nappal viselt nadrágjában aludt el, csupán a felsőjét kell lecserélni, felrántani egy papucsot, és indulhat megnézni, mi a helyzet a karavánnal. A tegnap éjszakán kezdett merengeni, a szíve egyre hevesebben vert, és önkéntelenül is mosolygott. Mivel az esze máshol járt, "sikeresen" egy jó szoros csomót kötött a selyem felsőrész belső kötőjére.
Éppen próbálta az oldalához fordulva kicsomózni, mikor Ventu kinyitotta a hátsó ajtót, és a késő reggeli napfénytől övezve, mosolyogva állt meg az ajtónyílásban.
Andemnek a lélegzete is elakadt. Ventu pont olyan ruhát viselt, mint abban a különleges, esdeori álmában: bő, bokáig érő, fehér vászon nadrágot, és combközépig érő fehér vászon inget. Viszont a hajviselete most más volt, Andem először látta így. A tincseit szorosan a feje búbján, egy lófarokba fogta össze, ami így csak a lapockájáig ért. Ez a viselet tökéletes arcának minden vonását kihangsúlyozta, ami még illúzió varázslattal meghintve is annyira letaglózó volt Andem számára, csak hebegni és habogni volt képes.
- Had segítsek, kismadaram! - kérte Ventu, mikor látta társa reménytelen küzdelmét.
Becéz engem! - gondolta Andem boldogan, és úgy érezte, most azonnal el fog olvadni a gyönyörtől.
Ventu belépett, és behúzta maga után az ajtót. Közel térdelt Andemhez, és lassan lehúzta a vállairól a rakoncátlan ruhát, ami akadály nélkül hullott le róla, mintha a csomó soha nem is létezett volna. Az idő megdermedt Andem számára, levegőt sem vett, minden érzékével Ventut kívánta, aki lassan a füléhez hajolt, és olyan érzékien suttogott, hogy egészen libabőrös lett:
- Szeretnélek most jól megölelgetni, de menned kell, szorít az idő.
Andem végre vett egy mély levegőt:
- Hova kell mennem?
Ventu nem távolodott el tőle, nagyon közel voltak egymáshoz, mégsem érintette meg. Andem érezte a bódító illatát, a lehelete a fülét csiklandozta. Őrület ez a fickó!
- Most jövök az eligazításról.
Ventu még sosem volt reggeli megbeszélésen.
- Miért nem keltettél fel? - kérdezte Andem parányi sértődöttséggel a hangjában. Eddig mindig én mentem oda, mi nem stimmel itt?
- Hosszú volt számodra az éjszaka, nekem pedig alig van szükségem alvásra. Miért keltettelek volna fel? - mondta sóhajtva Ventu, majd a hangja mélyebbé vált: - Olyan édesen aludtál... - a hűvös ajkait Andem nyakához érintette, és mintha azokkal simogatná a selymes bőrt lefelé a nyakán, végig a vállán, egészen a válla csúcsáig. - Bocsáss meg! Pedig nagyon eltökélt voltam... - suttogta rekedten, és egy kicsit beleharapott a kívánatos vállba. - Hol van a váltás ruhád?
- Nem tudom... - mondta Andem is a lehető leghalkabban, aki csak hátra vetett fejjel, csukott szemmel élvezte a másik érintését.
- Keresd meg gyorsan! - sürgette Ventu, és elhúzódott tőle.
Andem vakon kotorászott a holmija között, végül előhúzott egy agyonhasznált, valaha barna, mostanra inkább koszos színűvé fakult bő, belebújós inget, és villámsebesen magára rántotta.
- Úgy néz ki, a délelőtt megindul az átkelés - mondta Ventu lehajtott fejjel, még mindig kicsit reszelős hangon. - Reggel tésztát gyúrtak a konyhán, a tüzek égnek, sietned kellene! Mielőtt mindent lebontanak, süss magadnak pár lepényt a következő napokra... Rugin ott vár.
- Ruginnal voltál az eligazításon...? Így? - Andem elkerekedett szemekkel fürkészte Ventut.
- Így? - a mágus nem értette Andem mire célozhat, ezért továbbra is előrehajolva a ruháját nézegette, valami hibát keresve.
- Ilyen gyönyörűen... és sugárzóan - nyögte ki félénken Andem.
- Megint fénylek? - kérdezte aggódva Ventu, és maga elé tartotta a karjait.
- Nem úgy értettem - magyarázkodott Andem, és érezte, amint az arca lángolni kezdett. Majd, hogy leplezze a zavarát, gyorsan témát váltott: - Még borotválkozni is szerettem volna!
Ventu kinyitotta az ajtót, kilépett és visszanyúlva kihúzta maga után Andemet is.
- Az öt szál szőröd nem sok vizet fog zavarni, majd ha visszértél, megborotvállak, rendben van?
Andem az álla csúcsán lévő, kicsit sötétebb foltott dörzsölgetve gondolkodott:
- Kócos is vagyok...
Ventu odalépett hozzá, és a tíz ujját végighúzta Andem tincsein.
- Már nem! Nyomás! - mondta Ventu nevetve, és az egyik kezével kicsit megtolta a tábori konyha irányába Andemet. - Én addig a kocsiban meditálok.
- Neked ne hozzak? Még mindig nincs szükséged szilárd ételre? - fordult vissza Andem, még látni akarta, ezt a boldogságtól sugárzó férfit.
- Téged megennélek - mondta nevetve Ventu. - A testemnek pedig bőven elég Alani teája.
Andem továbbra is égő arccal, de boldog mosollyal indult el.