Vigyázz rám!

8. fejezet - Mutasd meg az álmodat!

— A Szívtelen utat nem csak a kívülállók gondolják kegyetlen folyamatnak, az Ilum légmágusaiként is úgy látjuk, hogy az — mondta az idős mester a fiatal légmágus-növendékeknek tartott óráján. — Jelen tudásunk szerint, mégis csak ezen elindulva lehet elérni a leghosszabb életkort, és kifejleszteni a legnagyobb erőt. Érezzétek magatokat szerencsésnek, hogy levegő elem maggal születettek. Rajtatok áll, miként gondozzátok ezt a bennetek szunnyadó lehetőséget. Én ajánlok egy utat, ami a jelenlegi legeredményesebb út, amin csak a légmágusok képesek haladni. Mert a harcias tűzmágusnak nem lenne türelme, az érzelmes víz nem választhatja le magát az érzelmek áramlásáról, mert elveszíti az erejét. A gyakorlatias föld pedig bármikor elő tud rántani száz kiváló okot, amiért meg sem próbálja. A levegő az elme ura, csak mi vagyunk képesek megválni az érzelmektől, és a lehető legerősebben fókuszálni a célunkra. Csak mi vagyunk képesek átalakítani a testünket, és elérni a legmagasabb életkort.
— Mester, te még a Szívtelen úton vagy? — kérdezte egy diák a vékonyka, gyermeki hangján.
— Nem, gyermekem. Egy évtizede még az úton jártam, de eljutottam egy olyan akadályhoz, amit nem voltam képes átlépni.
— Szomorú vagy ez miatt? — kérdezte egy kislány.
— Először az voltam, de már megbékéltem a helyzetemmel — mondta kedves hangon a mester.
— Mester, mi volt az az akadály? — kérdezte az előző fiú.
— Hm... — a mester elmosolyodott. — A legtöbben találkozunk ezzel a jelenséggel, összefoglaló néven úgy hívjuk: A Világ hívása. Sok mindent ráfogunk erre a misztikus dologra, de ha érthetőbbek akarunk lenni, akkor mondhatjuk azt is, hogy a Sors keze.
— A Világ a mi teremtőnk — szólt közbe valaki áhítattal.
— Így van. Az ő anyagából épül fel a világunk és a testünk. Mindent tud rólunk. Jobban ismer minket, mint mi saját magunkat. Azt mondják, azokkal a vágyainkkal is tisztában van, amire még csak soha nem is gondoltunk.
— Nehéz lehet ellenállni, ha a Világ hív, de nekem sikerülni fog! — mondta a nyolc éves Ventu, és a nyomaték kedvéért toppantott is egyet a lábával.
Az idős mester elnézően mosolygott rá:
— Én is remélem, hogy neked sikerülni fog!

Ventu lecsavart az olajlámpást... a kezével. Sokáig csak állt a sötétben, és Andem szuszogását hallgatta.
Nagyon rég volt már, hogy valaki ilyen elérhető közelségben aludt mellette. Soha nem volt kellemes érzés, mindig zavarta még a másik hangosabb lélegzetvétele is. Andem most mégis olyan volt számára, mint egy nyugtató mantra. Ventu gondoltai és érzései teljesen szét voltak zihálva, időre volt szüksége, hogy mindent elrendezzen és elsimítson zaklatott lelkében.
Két órája sincs, hogy leszállt a hegycsúcsról, mégis annyi élmény érte azóta, mintha évek teltek volna el, vagyis, ha jobban belegondolt, inkább évtizedek. Az örvényben eltöltött évszázad nem hozott magával sem hullámhegyeket, sem hullámvölgyeket, csak egy lassú és végtelenül monoton menetelés volt a semmibe.
Andemmel való találkozás óta sok olyat tett, amit még soha, még akkor sem, ha számtalan lehetősége lett volna rá. Gyermekkorától szilárdan járta a Szívtelenek útját, semmi és senki nem tántorította el. Még egy gondolat, vagy ösztönös vágy sem kísértette az idő alatt, amíg a kontinenst járta. Mindenkitől tartotta a hűvös távolságot, semmilyen érzelmi kötődés vagy baráti viszony nem fűzte egy emberhez sem. Az akadémia szigora és a családja elvárásai miatt könyörtelen kiképzésben részesült, és úgy tűnt, hogy tökéletes munkát végeztek a kis Ventun.
De valahol egy hatalmas erőd legmélyebb kazamatájában volt egy érző és vágyódó szív. Andem lerombolta az összes falat, és óvatosan a tenyerébe vette ezt az elhagyatott szívet. Ventu képtelen volt ellenállni ennek az érintésnek.

Ventu úgy érezte, mintha fuldokolna, friss levegőre volt szüksége. Óvatosan kinyitotta a teraszajtót, és kilépett a falatnyi, fából ácsolt tákolmányra.
Kiterjesztette az érzékeit, hogy felmérje a távolabbi a környezetét is. Az energiaörvény miatt, az Ilum-hegyet körbevevő áramlatok sűrűn változtak. Ventu érzékelte, hogy egy délről érkező, masszív, meleg áramlat éppen a feje felett tart a hegy lábához, és egy szép ívet rajzolva halad a csúcs felé. Csak egy könnyed ugrás lenne, és pár perc alatt visszatérhetne az otthonnak nevezett házába. Csak egy ugrás...
Ki vonhatná felelősségre azért, mert be nem tartott ígéreteket hagy hátra? Hiszen Andem és a nénikéje is azt szeretnék, ha visszatérne, és istenné válna. Mindenkinek az lenne a legjobb, nem lenne bonyodalom, sem szívfájdalom. Mindenki menne tovább a saját útján. Andem biztonságban lesz, a családja garantáltan nem egy amatőrt küld neki testőrnek, az illető talán már itt is van az épületben.
Érzékeit felerősítve és finomra hangolva a falakon keresztül felmérte az épületben tartózkodókat. A sok röhögő bunkó kivétel nélkül hortyogott. Néni harcias energiamezőjét még a konyhában érzékelte, és volt vele valaki. Ó! Nagyon erős energiamezőt érzékelt az asszony mellett. Egy erős tűzmágus, de még milyen erős! Ő lesz az! Meg kellene néznem Látással is, hogy nyugodt legyek. De nem, ez a halandók világa, a folyóknak a saját medrükben kell folyniuk.
— Mindjárt jövök! — nézett fel Ventu a felhőkbe burkolózó lakhelye irányába. — Csak elköszönök tőle.