Vigyázz rám!

39. fejezet - Élénk és fakó színek

Rea kinyitotta a szemét, nem tudta mennyi idő telt el. Körbenézett a néptelen szentélyben, a kinti fény alapján nem túl sok. A napfény még mindig meredeken tört át az ablakokon. Az idő lelassult a számára, főleg mióta tudomására jutott a futár érkezése, aki hírt hozott a karavánról. Két napja már ennek. Mindenki sértetlen, minden áru hiánytalan - volt a rövid közleményben. Elvileg a "mindenkiben" a fia is beletartozik, mégis nyugtalan volt. Venturól egy szó sem esett...
Az asszony érezte, hogy a térdei a számára szokatlan helyzetben nagyon elgémberedtek és fájtak is. Bezzeg a testemnek gyorsan múlik az idő! Éhes is vagyok már! Ehh!
Mindene recsegett, ahogy felállt. Negyvenhat éves volt, a teste nem volt edzésben, az ideje nagy részében az íróasztala mögül intézte az üzleti ügyeket. Zavartan és szégyenkezve ismét gyorsan körbepillantott: De jó, hogy egyedül vagyok!
- Bocsáss meg, Nagytiszteletű Rea! - nézett fel az istennő szobrának kedves arcába. - Eljöttem hozzád imádkozni, hogy vigaszt találjak az aggodalmaimra, de az idő nagy részében fogalmam sincs hol járt az eszem.
Először rogyadozó léptekkel, majd ahogy bejáródtak az elgémberedett ízületei, egyre könnyedebben haladt a kijárat felé.
Mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha istennő lennék! - sóhajtozott magában.
A szentély egy kis dombra épült, szépen gondozott kert vette körül. Rea keresett egy padot, amiről a városra láthatott, és letelepedett rá.
A régi időkben Zarándokváros a kontinens szíve volt. Azt mondják, sokat vesztett a hajdani fényéből, de az asszony így is lenyűgözőnek látta. Calida kényelmesen nyújtózott a tengerparti síkságon, a házak - a belváros épületeinek néhány kivételével - mindenhol egyszintesek voltak. Ellenben itt a szűk hely miatt, amit a sziklás hegyoldalak határoztak meg, nem volt kétszintesnél alacsonyabb épület. Az utcák keskenyek voltak, még a fő utcán is alig fért el egymás mellett két szekér. Rea érezte, nemcsak ő, az egész város lélegzet visszafojtva várakozik. Nagyon sok nélkülözhetetlen és életmentő áru érkezik ma.
A nyár teljes erővel tombolt. Calidában ebben az időszakban délidőben ki sem mennek az emberek az utcára, ám ebben a városban a forróságot alig lehetett érezni. Sok volt a sziklás csúcsok által vetett hűs árnyék, az árnyat adó lombos fa, és a keskeny utcák épületei közé két emelet magasságban színes ponyvákat feszítettek ki. Az épületek fehér kőből és barnára pácolt fából épültek, a cserepek szürkén borultak a tetőkre, ám az árnyakat adó ponyvák a szivárvány minden színében tündököltek. Mindenfelé kifeszített köteleken, az erkélyek korlátjain, fák ágain színes kívánság szalagok és kis zászlócskák lobogtak a völgyben játszadozó szélben. Az asszonyok és lányok a hajukba fonva hordták a ruhájuk színével harmonizáló szalagokat, a férfiak pedig színes kendőket kötöttek a derekukra. Rea biztos volt benne, itt még a legborúsabb időben is vidámak az emberek.
Bár a gyomra sürgette volna, Rea úgy döntött egy kicsit még a szentély kertjében marad. A lelke egyáltalán nem lelt megnyugvásra, a látását könnyek homályosították el. Azt remélte, a sok szélben lobogó színfolt talán szétoszlatja elméjéből az esőfelhőket.
A fia és Ventu körül forogtak a gondolatai. A szívében pár napig tartotta magát a reményteljes érzés, hogy a levelekben említett Ven valóban Ventu. Aztán az utazása közben rengeteg ideje volt gondolkodni. Gyerekként szent meggyőződése volt, ő és a férje egy isteni pár. Andem születése után pedig érezte, a fiának valamiképpen köze van az Ilum-hegy remetéjéhez. Senkinek nem mert erről beszélni. Még maga előtt is szégyellte, hogy felnőtt fejjel sem hagyta abba a kislányos ábrándozást. Minden anya különlegesnek tartja a saját gyermekét. Túlzásba esem, gondolta Rea szomorúan.
Ventu nagy hatással volt rá, most is maga előtt látta a mindig csukott szemű, nagyon sovány férfit. Nem látszott többnek harminc évesnél...

- Milyennek láttad őt? - kérdezte tőle Utel, amikor első alkalommal volt a lány Ventu házánál.
Késő délután lassan sétáltak le a keskeny, meredek ösvényen. Az ég szokatlanul derült volt, csak néhány felhőfoszlány úszott a magasban. Az ereszkedés legalább két órát vett igénybe. A kimerítő felfelé menet, és a több órás takarítás után Rea kellemesen elfáradt. Élvezettel szívta be a friss levegőt. Talán csak beképzelte, de mintha érezte volna az örvény hatását, sokkal könnyedebb lépdelt, mint bármikor életében.
- Az örvény hatásást érzed - mondta neki Utel, mintha olvasta volna a gondolatait. - Az akadémiától felnézve borzasztó nehéznek látszik az út, de ahogy egyre fentebb és fentebb érünk, fokozatosan érezzük magunkat könnyebbnek. Ezért vetettem fel az igazgatónak, hogy te is feljöhess, mert nem olyan nehéz, mint amilyennek tűnik. De még nem válaszoltál az előző kérdésemre: Milyennek láttad őt?
Rea kereste a szavakat: Nemes? Magasztos? Nem, egyáltalán nem ezeket gondolta Venturól.
- Magányosnak - bökte ki végül, és Utel felnevetett.
- Csakis az én kishúgom képes magányosnak látni egy félistent!
Rea lesütötte a szemét, és inkább a lába elé nézett.
- Ugye nem hallotta meg, mit mondtam róla? - kérdezte bizonytalanul.
- Attól tartok, még az sem tűnt fel neki, hogy ott voltunk. Nem foglalkozik ő már halandó dolgokkal, nem kell aggódnod miatta - nyugtatta meg a lányt. Remélem, Rea miatt nem dühös! Eddig csak erő nélküli férfiak mehetettek fel hozzá. A női energiák megzavarhatják, volt az általános vélemény, ellenben az igazgató mindenféle ellenkezés nélkül fogadta el Utel és Rea kérését.
- Ha őkegyelmességének nem tetszik Rea, akkor majd szól! - hallgattatta el azt a néhány embert az igazgató, aki a nemtetszésének adott hangot. Ez egy elég abszurd kijelentés volt, mert évtizedek óta senki nem beszélt az akadémiáról Ventuval.
Mind a ketten túl voltak a harmad éves vizsgájukon. Rea behozta az egy éves lemaradását. Nehéz volt a dupla tanév, de sikeresen vette az összes akadályt.
A kapcsolatuk nem változott az elmúlt évben. Reának úgy tűnt, hogy Utelt végtelenül boldoggá teszi, hogy van egy húga, akit pátyolgathat és védelmezhet. Igazán büszke volt a szép és okos leányra.
Rea mögött élete legszebb éve volt, egy szava sem lehetett. Bár sokszor érezte úgy, hogy ennél ő jóval többet szeretne, de tudta, nem lehet telhetetlen, hisz a jelenlegi helyzete már jóval túlmutat a legmerészebb álmainál is. A húgának lenni is egy csoda!
- Kaptam az apádtól..., az apánktól levelet - még sokszor tévesztett.
- Igazán? - húzta fel a szemöldökét Utel. - Nekem miért nem írt?
- Na, vajon miért? - vigyorgott a lány, és a könyökével játékosan oldalba bökte a fiút.
- Dögunalmas leveleket tudok írni - kuncogott a fiú is.
- Jól látod, Utel, mind a három tőmondatod elég unalmas, és többnyire ugyanaz. Én írok neki kettőnk helyett is - majd egy kis szünetet tartott, vett egy nagy levegőt és megkérdezte: - Tudtad, hogy udvarol valakinek?
Azt hitte Utel fel fog háborodni, de ő csak nyugodtan válaszolt:
- Bár nekem nem írta meg, de sejtettem, mert egészen más hangvételű levelek jöttek tőle az utóbbi hónapokban. Örülök neki! Bízok apámban és a választásában, bárki is legyen az. Azért az furcsa, hogy erről csak neked írt.
Rea elpirult.
- Azt kérte, óvatosan adagoljam be neked.
- Nem értem, miért fél tőlem - nevetett fel Utel.
- Még azt is írta, hogy először úgy tervezték, megvárják a hazatérésünket az esküvővel, de apád azt mondta, ő sajnos nem elég türelmes - Rea felsandítva Utel arcát fürkészte. - És még hozzátette, ne haragudjak rád, ha te sem lennél az.
- Én nem vagyok az apám - mondta nyugodt arccal Utel.
Rea sóhajtott, ez egy erős célzás volt a kettejük kapcsolatára, és úgy tűnt Utel nem értette. Pedig olyan okos fiú, ám a szerelmi ügyekről halvány fogalma sem volt. Hiszen még az apja is finoman noszogatta, Rea felé terelte volna, de Utel soha nem reagált semmire.
Nem baj, ha örökké a húga leszek is...
- És te? - törte meg a csendet váratlanul a fiú.
- Én? - nézett rá értetlenül a lány. Annyit elmélkedett, nem is emlékezett, hol hagyták abba a beszélgetést.
- Te türelmes vagy? - szögezte neki a kérdést Utel.
Rea elvigyorodott, teljesen biztos volt benne, a fiúnak fogalma sincs valójában miről beszél, vagy az apja mire gondolt, amikor a türelemről írt, ezért könnyeden nevetve, miközben a tájat nézte, csak annyit mondott:
- Én nem annyira...
Utel megtorpant, maga felé fordított a lányt, és a vállainál megragadta. Rea nem értett, mit akarhat a fiú. Talán valami rosszat mondtam?
Mielőtt megszólalhatott volna, Utel hozzáhajolt, és egy apró csókot lehet az ajkára, majd a meglepetéstől megnémult lány szorosan a karjaiba zárta.
- Türelmesen vártam rá, hogy ezt kimond - suttogta Utel Rea fülébe, és akkor a lány rájött, hogy ez a fiú a szerelem terén is tökéletes.