Vigyázz rám!

28. fejezet - A vihar ereje

Két társától néhány lépésre lemaradva, Andem kényelmes tempóban ügetett a lovával. Ezt a területet az eső már alig érte el, a talaj egy nap alatt úgy száradt ki, mintha nem is esett volna. Tekintetével a még mindig párába burkolózó, messzi szurdokot kémlelte, ahonnan mindenki a jelzőrakéta jelét várta, ami hírül adja: Szabad az út!
Az egész elcsigázott karaván úgy készült a szurdokon való átkelésre, mint egyfajta megváltásra. A Nap még mindig a hegyek takarásában bujkált, a kősivatag árnyékai szétfolytak a halvány, szórt fényben.
Túl lassan közeledett ez a reggel, mintha lelassult volna az idő.
Nem vágyott a harcra, de azért szégyellte magát, amiért még a hátvéd csapatba sem kerülhetett volna be. Nagyon frusztrálta a gyengesége. Nem érzett magában elég erőt szembenézni az előtte álló alig egy évvel. Talán nem is lenne baj, ha még az előtt vége lenne, mielőtt tovább gyengül. Ha nem lenne Ventu...
Ha nem lenne Ventu ezen a világon, már régen nem élnék!
Andem hirtelen megállított a lovát. A szurdok fölé sötét füstcsíkok kezdtek emelkedni? Ugye nem káprázik a szemem? Elindult a végső támadás? Rugin biztosan bevetette a teljes tűzmágusi erejét. Vajon, milyen messze lehet ez az erő egy tűzistenétől?
Éppen előre akart szólni a társainak, amikor a szeme sarkában mozgást érzékelt. Mintha a sivatag sziklái keltek volna életre, mindenfelé mozgó árnyakat látott leválni róluk. Aztán túl gyorsan történt minden.
Egy magas, fütyülő hang ütötte meg a fülét, és egy pillanat múlva a lova egész teste megrándult. Észrevett egy apró nyílvesszőt, ami az állat nyakából állt ki, éppen hogy csak a bőrébe akadva. Azonnali vágtára ösztökélte a hátast, de az csak egyre inkább botladozva haladt. Mérgezett lövedék! — gondolta, miközben újabb és újabb nyílvesszők repültek el a feje mellett.
— Megtámadtak minket! — kiálltott előre. — Mérgezett nyilaik vannak! Siessetek, vigyétek a hírt a karavánnak.
A két megtorpanó lovas, még láthatta, ahogy Andem lova az első térdeire rogyott, miközben a lovasa ügyesen leugrott róla, és egy nagyobb kő mögé gurult.
— Tűnjetek innen! — kiáltotta, miközben a fedezékének használt kőbe is csilingelve csapódtak a vékony fém tüskék.
Andem két társa nagy port kavarva elvágtázott a karaván felé. Remélem megviszik a hírt!
Ventu! — kiálltott magában kétségbeesetten. — Vissza akarok jutni hozzád! Nem lehet így vége! Még nem készültem fel, hogy elváljak tőled!
Andem tudta, nem maradhat tovább ezen a helyen. Ő is a legmélyebb árnyak közé vetette magát, és próbált a támadó csapat útvonalától, nyugati irányba eltávolodni. Semmilyen fegyvere nem volt, a lovához erősített kardját sem volt ideje előrántani. Véletlenszerűen cikázva a sziklák között, kimerülésig futott. Lövedékek csapódtak a köveknek, hol az egyik, hol a másik oldalán. Legalább egy ember biztosan elvált a fő csapattól, és a nyomában volt.
Egy perce még a halálon elmélkedett, most pedig teljes erőből menekült előle. Sajnos neki nem volt sötétben látó képesség, ezért főleg a szellemszerűen bizonytalan formákra, és az ösztöneire hagyatkozhatott. A korsó pedig addig jár a kútra, amíg...
...megbotlott.
Az üldözője szorosan ott volt a nyomában, miközben ő már elérte a határait. A zuhanását egy oldalra gurulással próbálta enyhíteni, de ezt a mentő mozdulatát is megakasztotta egy térd magasságú kő. Nagyot nyekkenve csapódott neki, és hanyatt fekvésben maradt, az oldala sajgott, és nehezen vette a levegőt.
Az üldözője egy pillanat alatt beérte. Andem alig volt képes felfogni a látványt, ami a halált hozta a számára. Az idegen harcos fekete, nagyon jó minőségűnek látszó, könnyű bőrpáncélt viselt, a fejét valamiféle kendővel kombinált sisak fedte, az arcát maszk takarta, szemeit olyan nagy és fejre simuló sötét üvegű szemüveg, amitől a bőre sehol nem látszott ki.
A lövedékei úgy tűnik már elfogytak, mert egy kardot fogott a kezében, azt tartva maga előtt, kényelmesen sétált Andem elé. A vad csapdába esett, nem kellett tovább üldöznie.
Amikor a sötét harcos kardja végső csapásra lendült, Andem még utoljára megpróbálkozott egy oldalra vetődéssel az ellenkező irányba. Megpördült a porban. Az volt a terve, hogy talpra ugrik, és fut tovább a semmibe. Semmi esélyem!
Hátul a nyakánál érezte a kardcsapás szelét, és egy éles fájdalmat. Ahogy próbált tovább gurulni, az egész arca tele lett a hajával, alig látott valamit. Levágta a fonatomat, de a fejem még megvan!
A harcos tökéletesen jól érzékelte ennek a gyenge embernek az utolsó, az életbe kapaszkodó próbálkozását. Tudta, a prédájának már nincs több ereje.
Odalépett a magatehetetlen, sérült férfihoz, és szúrásra emelte a kardját.