Half Mad (Half Bad folytatása)

3. fejezet

"Mondtam már, hogy utálok beszélni az állítólagos problémáimról?"

"Ma csak hatszor."

"Jó, most már mehetek?"

William sóhajtott, ahogy előre hajolt és térdeire könyökölt. "Harry, beszélgetnem kell veled az ebédlős incidens miatt."

"Mondtam." Mondtam felbőszülve. "Azok az emberek ki akarták rúgni a lelket is abból a szegény gyerekből és az őrök semmit sem tettek."

"Mert az a fiú zaklat mindenkit." Válaszolt.

"És ez elfogadottá teszi a gyerekkel szembeni erőszakot?" Húztam fel az egyik szemöldököm és a szemébe néztem és ő újra sóhajtott. Ideges kezdett lenni, mert a halántékát masszírozta.

"Természetesen nem. Az a fiú - Dustin - az igazgató fia. Magántanuló volt és mindig vele jött dolgozni, és mindig jelenetet okozott. Ez normális, amit láttál és higgy nekem, nem fájt neki."

"Megtévesztett a monoklija."

Ajkait összepréselte és a székben hátradőlve keresztbe fonta karjait. "Váltsunk témát. Hogy érzed ma magad?"

Minden jókedv nélkül nevette, és ránéztem. "Komolyan kérdezed?"

"Rendben, másik kérdés." Emelte fel a lapot és a szemöldökét ráncolta , mielőtt megszólalt. "Ki az a Rose?"

Megroppantottam a nyakam. "Nyilván egy nő."

"Nem mondod."

"Elmehetek, kérlek?"

"Nyilvánvaló, hogy ez a lány jelent neked valamit." Mondta és felhúzta egyik szemöldökét. "Legjobb barát? Barátnő?"

Összeszorítottam állkapcsomat és futólag rápillantottam. Az őrök ismét láncot tettek rám, amiért nem hibáztatom őket, de nagyon nehéz, hogy ne menjek át a szobán és fojtsam meg érte. Nem akartam Roseról beszélni vele. Az ördögbe, azt sem tudom hol van és mi történt vele.

William összepréselte ajkait. "Rossz gyerekkorod volt, nem?"

"Nem." Mondtam a fejemet oldalra billentve. "Imádtam, amikor arcon ütöttek és a tejszínhabot is heti négyszer."

"Ezeken nem szabad viccelni, Harry."

"Akkor miért beszélünk róla?"

"Csak próbálok segíteni neked."

"Az segítene, ha elengednél."

Egyik kezemmel végigsimítottam arcomat és William felsóhajtott. Frusztrált és legyőzött érzést sugallt. Nem tudott rávenni a beszédre, mint másokat. Nem beszéltem senkivel. Nem osztottam meg titkokat, amiket meg akartam tartani magamnak. És főleg nem fogadtam el segítséget olyan emberektől, akik semmit nem tudtak rólam.

Intette az őröknek és ők megragadták mindkét kezem és kihúztak a székből. Nem köszönt el, nem mondott semmit és én sem. Az őrök a cellámba vittek, amíg a többiek a napi programjukon voltak és nem igazán érdekeltek. Csak egyedül akartam lenni egy ideig.

És rájöttem, ha egyedül  vagy bármit megtehetsz, de a gondolataidat nem tudod kitisztítani. A gondolataid örvénylenek és minden elködösödik. Nincs mód arra, hogy szabályozd őket, így hagyod őket vadul áramlani. Legalábbis velem ez történik.

Nem emlékszem mikor aludtam el, de az üveg ajtó nyitódott és szemeim kipattantak. Nem volt hangos, de megtanultam a halk hangokat is érzékelni. Ezért nem tudott senki utánam lopakodni.

"Felkelni!" Mondta az egyik nagydarab őr. "Az igazgatónak beszélni valója van veled."

"Wow, két találkozó egy nap alatt." Álltam fel és kinyújtózkodtam. "Híresnek kell lennem."