Half Mad (Half Bad folytatása)

12. fejezet

CSAPDA. CSAPDA. CSAPDA.

Tudtam, hogy mi az ördögi tervük, és a szívem máris majd kiugrott a mellkasomból, hogy kivezessen. De az ő hangja volt. Ott volt. Annyira közel hozzám és mégis elérhetetlen volt számomra. Az eszem küzdött a szívemmel és nem tudtam melyik fog nyerni.

Látszólag senki nem csinált semmit, tágra nyílt szemekkel néztek engem, mintha arra számítottak volna, hogy kirontok vagy valami, mint egy zavarodott ember tenné. És nem hibáztattam őket, amiért aggódtak - inkább kimentem volna és ezzel mindenkit veszélybe sodortam volna a saját önzőségem miatt.

"Kérlek!" Úgy hangzott, mintha zokogott volna.

Kezeimmel hajamba túrtam, körmeimet a fejbőrömbe nyomtam, önmagammal harcoltam. Tudtam, hogy egy csapda. Ez tűnt a legnyilvánvalóbb tervüknek. Még mindig a raktár helyiségben ültem, amikor Rose pillanatok alatt az enyém lehetett volna ismét. Amikor innentől kezdve sok időt tölthettünk volna együtt.

Egy elképzelés volt, de eluralkodott rajtam.

"Muszáj." Mondtam azonnal, ahogy harmadik kiáltása is hallatszott. "Muszáj."

Daniel felemelte a kezét. "Harry, először ki kell gondolnunk egy tervet vagy-"

Egy újabb szívszaggató kérés.

Úgy éreztem, mintha nem is uraltam volna a testem, és talán nem is tettem, ahogy harcoltam a saját lábaim ellen, a hajamat téptem és próbáltam kitépni. A hangja visszhangzott a fejemben, a gondolta, hogy mennyi dolgot tehettek vele hatalmas súlyként szakadt rám. És Rose ismét veszélyben volt, de.....

Valami csattant és az ajtó felé indultam. Hallottam, hogy dolgokat kiabáltak, de az eszem elködösítették a szörnyű dolgok, amikre gondoltam és azt kívántam bárcsak befejeződtek volna. Bárcsak tiszta lett volna a fejem. Bárcsak megállíthattam volna a lábaimat. Bárcsak abba hagytam volna a hajam tépését. Mi a baj velem?

De már ki is löktem az ajtót, mielőtt választ kerestem volna a kérdésre, máris száz fegyver volt a mellkasomra és a homlokomra szegezve. A sebezhetőség furcsa érzése árasztott el, nyitva hagytam gondolataimat, mintha Rose beszélt volna. Egy részem tudta, hogy Cecilia csinált vele valamit, de valami más ragadta meg a figyelmem.

Rose.

Ott volt, teljes valójában és lélegzett. És sírt, könnyek folytak le arcán, ahogy Cecilia és Evelyn között állt. Engem bámult, érzelmekkel a szemében, nem úgy, mint legutóbb. Egy kis időre ismét az én Roseom volt.

Habár, amint Cecilia beszélni kezdett, mint egy robot, Rose harci állásba állt, szemeit összeszűkítette és dühös volt, tele volt gyűlölettel. A gyűlölete felém irányult és biztos voltam benne, hogy Cecilia irányította az elméjét.

Idegesség áradt szét bennem, de Cecilia szavai megállították. "Harry Styles, újra a vesztes oldalon állsz. Kész vagy, hogy megadd magad?"

Kezeim ökölbe feszültek az oldalam mellett. "Nem fogom feladni magam, azért hogy hetekig kínozzatok."

Vállat rántott, látszólag nem törődöm módon. "Mindig is nehéz eset voltál."

Amikor azt hittem parancsot fog adni, egy sikítás jött mögülem. Mindenki szeme a dupla szárnyú ajtóra szegeződött, több alak tűnt fel a ködben. Egy második sikítás, most már hallatszott, hogy inkább volt harci sikítás, mint gyengeséget és legyőzöttséget sugalló. Elmosolyodtam, amikor rájöttem kik voltak a hátam mögött.

Az intézet két betege nyitotta ki az ajtót, Megan, Aiden és Daniel álltak egy csapat bűnöző élén. Kiszabadították a világ pár legveszélyesebb bűnözőjét, néhányan furcsa formájú fegyvereket tartottak - törött seprű nyelet, egy szék lábát, üvegszilánkokat és még egy tűzoltókészüléket is, ami az előtérben volt.