Half Mad (Half Bad folytatása)

7. fejezet

A szoba csendes volt, a vízcseppek hangja visszhangzott fülében. Vonaglott, elfordult és szemeit szorosabban szorította össze. Álmodott és nem volt szép álom, hanem rémálom. Egész álma a halálról szólt és a káoszról, amit ő okozott. 

Mintha a gondolat összeomlott volna benne, felült és próbált lélegezni, egyik kezét mellkasához szorította. Szemeivel gyorsan nézett körbe a homályos szobában, ami hideg volt. Lélegzetét ködként látta maga előtt, a hideg csípte bőrét és  gyorsan felállt és az ajtóhoz futott, majd megragadta a kilincset.

Be volt zárva.

Rettegés futott át rajta és könyörgött az ajtónak, hogy nyíljon ki, erősebben húzta a kilincset, addig, amíg le nem tört az erejétől. Lenézett rá, tudva, hogy ennek lehetetlennek kellett volna lennie, de megtette. Kirázta a gondolatot a fejéből, kiugrott az ajtón és balra fordult nem törődve azzal, hogy jobbra nézzen. Az ösztöneit követte, habár válla felett vetett hátra egy pillantást.

Azt kívánta bár ne tette volna.

Hat fegyveres férfi követte őt, fegyvereik a padlóhoz ütődtek és ekkor vette észre, hogy ő maga mezítláb van. Nem foglalkozott a hideggel csak tovább futott egyre gyorsabban. Ki kellett jutnia. Ki kellett jutnia.

De hallotta, hogy felvették a tempót és aztán az egyik ráugrott és mindketten a földön végezték. Szenvedett, pánik uralkodott el rajta, miközben rugdosódott és kiabált. Keze találkozott állkapcsával, de meg sem rezzent, nem mászott le róla. Helyette elkezdte felemelni kardját, hegye a lány mellkasát érintette.

"Kérem." Suttogta és szemei könnyel teltek meg.

Semmi érzelem. A férfi tekintete üres volt, teljesen nem volt önmaga. Még csak meg sem rezzent, ahogy elkezdte a kardot befelé szúrni a lány testébe, ott, ahol a szívének kellett volna lennie.

"Ne." Kiabált, rettegés, idegesség és zavartság hallatszott hangjából és a férfit lerántották róla és az ellenkező falnak ütközött.

Azután kiakadt, lábaira állt és szembe nézett a másik öt férfival, akik őt bámulták. Felemelte kezeit és vele együtt ők is. Egy része azt ismételgette milyen rossz is ez, de égető érzése volt, erőre kapott. Magasabbra emelte őket.

Nem akarod bántani őket.

Összeszorította szemeit és elvesztette a koncentrációját.  Nem akarta bántani őket. Nem volt képes. Nem volt önmaga. Ez nem ő volt.

Hallotta, hogy testeik a földre estek és ő a térdeire esett, majd sírni kezdett, mert félt önmagától. Félt és össze volt zavarodva. Nem értette. Nem tudta mi történik. Annyit tudott, hogy a lelke mélyén valami azt súgta neki, hogy öljön. Hogy romboljon le mindent, ami bántja vagy az útjába kerül.

Frusztráltan simított végig szeme alatt, felemelte fejét és hátrálni kezdett. Már nem az előtérben volt. Egy irodában volt, a földön feküdt egy asztal előtt, ahol egy törékeny nő ült mosolyogva.

Felismerve az ördögi alakot, a lány felállt és a falnak lapult. Nem emlékezett ki ő, csak arra, hogy félnie kell tőle. És aztán rájött, hogy a saját nevét sem tudta, vagy hogy kicsoda is, vagy hol van. Csak ezt az érzést, hogy szüksége van erőre.

"Nos, jól ment, amíg harcolni nem kezdtél az emberséged ellen." Mondta a nő, próbált mosolyogni, de nem volt őszinte. 

"H-hol vagyok?"  Kérdezte a lány félve és összezavarodva.

"A második szakasz működik."  Mondta a nő és figyelmen kívül hagyta a lányt, ahogy felállt. Valamit mondott a mellette álló férfinek és aztán a lányra vigyorgott és összecsapta kezeit maga előtt. "Azt kell mondjam ez kicsit jobban működik, mint terveztem."