Half Mad (Half Bad folytatása)

15. fejezet

Megálltunk egy kis pihenőre a hosszas futás után. Kicsit hálás voltam Megan erejének, ami képes volt arra, hogy tartsa Marcus és Jessie még mindig eszméletlen testét az út egy kis részén. Teljes kimerültem a kavargó gondolataim és a fizikai túlterhelés miatt.

A közelben lévő patak csobogása zene volt füleimnek, miután a saját zihálásomat hallottam hosszú ideig. Néztem, ahogy kecsesen folyt végig az útjába eső kis köveken és folyt végig a nagyra nőtt füvön és a kis kavicsokon. A víz tiszta volt, csalogató és gúnyos fáradt testem számára, ahogy bámultam.

Szóval hezitáltam egy pár pillanatig, mielőtt megsimítottam kezemmel és annyi vizet markoltam meg, amennyit tudtam, a hidegsége felébresztett. Kísértésbe estem, hogy ráfeküdjek és hagyjam, hogy lemossa a hazugságokat és kormot rólam és a manipulációt a testemről, bár tudtam, hogy ez nem volt lehetséges. Nem volt mód, hogy eltöröljem a felesleges és lázadó gondolataimat.

Rose odajött és leült mellém, így rá mosolyogtam, mert ezt csináltam mindig. Úgy éreztem ezt kell tennem. De olyan nehéz volt egy szimpla mosoly is. Ha lehetséges volt még jobban úgy éreztem, hogy lecsapolták a maradék erőmet is.

Térdeit felhúzta mellkasához, szemeivel a patak folyását nézte, mielőtt gyengéden és csendesen megszólalt. "Gondolod, hogy minden igaz, amit Cecilia mondott?"

Hasra feküdtem, karjaimat keresztbe tettem és jobb arcommal rájuk feküdtem és úgy néztem fel rá. "Kétlem."

Összepréselte ajkait és kétségbeesés futott át arcvonásain. "Én is kétlem. De ugyanakkor nem akarom elhinni, hogy az eddigi egész életem egy hazugság."

"Nem változtathatsz azokon a dolgokon, amik már megtörténtek, Rose." Megfordultam és morogtam, ahogy a hátamra fordultam és a csillagokat néztem. Pár másodperccel később lefeküdt mellém, karjaink majdnem súrolták egymást. "Csak annyit tehetsz, hogy dolgozol azért, hogy változtass a jelenen és magad alakítod a jövőd."

Feje vállamra esett, egy őszinte mosoly húzódott ajkaimra ezúttal, ahogy lenéztem rá. "Mindig vannak ilyen pillanataid, amikor ilyen nagy jelentéssel bíró dolgokat mondasz." Mondta, ahogy kezeinket próbálta összefonni ügyetlenül, szemeivel ujjainkat nézte. Elmosolyodott, mielőtt teljesen összefűzte ujjainkat. "Ez hiányzott."

Vállat rántottam és szorosan magamhoz öleltem. "Mit mondhatnék? Ahogy Daniel szokta mondani, a szívem mélyén gyengéd vagyok."

Elnevette magát, a hang olyan harmonikus volt, érdemes lenne minden nap hallani. Hallgatnám. Megvenném. Jó pénzt fizetnék érte, hogy ezt a csodás hangot. A boldogság hangja, és most az egyszer én voltam az okozója.

Daniel morgó hangja miatt felé fordítottam fejemet és zavartan néztem rá, ahogy Jessien feküdt. Megan ugyanezt tette Marcussal. Felültem és utálva, de elhagytam Rose oldalát, de túlságosan ideges lettem az előttem zajló jelenet miatt és nem figyeltem rá.

"Kérlek mondd, hogy ez nem egy megerőszakolási módszer." Mondtam bizonytalanul és felhúztam szemöldökömet.

Daniel morgott egyet és akkor láttam, hogy Jessie lába megrándul. "Azt hiszem felkelnek."

Ez elég volt ahhoz, hogy lábra ugorjak és megragadjam a megmaradt kötelet, amit magunkkal hoztunk, direkt erre a célra. Talán még mindig Cecilia irányítja őket, és nem leszek képes arra, hogy ezt megszüntessem. Vissza kellett őket hoznom a teljes tudatállapotukba, amikor a gondolataik a saját irányításuk alatt voltak. Nem valaki másé alatt.

Rose segített a kötelekkel, Daniel és Megan lefogták a rángatózó eszméletlen testeket. Egy fának kötöztük őket, szorosan köréjük tekertük a kötelet mielőtt kifutottunk volna az időből. Fújtattam egyet és reméltem, hogy elég visszatartó erő lesz, mielőtt megcsomóztam olyan szorosan, ahogy tudtam. Aiden oldalra ült és még jobban rettegett, mint általában.