Half Mad (Half Bad folytatása)

19. fejezet

Ezek az emberek tényleg egy másik korban ragadtak. Még világosabbá vált, amikor a nagy akasztófát megláttam.  Daniel figyelmeztetett minket és úgy látszott ő is rájött, mert rajtakaptam, hogy az orra alatt motyogott valamit. 

A kötelek kezdték irritálni a bőrömet a csuklóim és a nyakam körül, de alig vettem észre mert gondolataim a halál körül forogtak. Sosem akartam, hogy vége legyen az életemnek, de valahogy azon kaptam magam, hogy könyörögtem, hogy én legyek az első. 

Visszanézve rájöttem, minden az én hibám volt. És ha ez nem is volt igaz, ködös elmémmel mégis úgy láttam. És meggyőztem magam még arról is, hogy sosem kellett volna megállítanom az erdőben Roset, hagynom kellett volna, hogy tovább menjen. Talán megölték volna, kétségtelen, éhen halt volna, vagy megölték volna vagy állatok támadtak volna rá. De nem, én tettem ezt vele. Miattam volt ott, nem igaz?

Elrontottam mindent, rájöttem. Én voltam az oka a köteleknek a nyakunk körül. Ha nem vesztettem volna el  az eszem mind nyugovóra térhettünk volna. De nem, túl messzire mentem.

Mindent én tettem.

"NE!" Kiabált Megan és aggódva nézett rám. "Harry, csinálj valamit!"

Üres tekintettel néztem rá, mielőtt előrebukott a fejem és a mögöttem lévő ember a térdeimre lökött.

Megan teljesen összezavarodottan nézett rám. "Mi- csak így feladod?" Kiabált.

Nem válaszoltam.

"Harry," Motyogta Daniel, szemei enyémeket keresték, hangjából aggódás és ledöbbenés sugárzott.

Nem volt időm válaszolni, nem mintha tudtam volna. A kopasz férfi magához tért és körbe sétálva ránk nézett. Amikor Marcushoz ért, Marcus volt olyan hülye, hogy arcon köpje. Egyikük sem látta, hogy ez a vég? Miért ragaszkodtak a béke gondolatához?

"Ő lesz az első." Mondta a kopasz férfi, és Marcust az akasztófa felé rángatta.

Három ember vitte Marcust, miközben a többiek mögöttem maradtak, mindannyian térdeltünk és rájuk voltunk bízva. Bármelyikünk kitörhetett volna és mindannyiukat megölhettük volna, de meghátráltak. Lehet azért, mert én hátráltam meg, vagy a saját választásuk volt, nem tudtam.

Rose mellettem volt a mocsokban, szemei tágra nyíltak. "Harry, miért nem csinálunk semmit? Fel fogják akasztani az apád!"

Alig néztem rá, a saját világomba süllyedtem, egyik részem békéért kiáltott. "Nem az igazi apám." Mondtam és próbáltam okot találni arra, hogy miért nem akartam megállítani az egészet. "Egyébként sem törődött velem soha."

Tátott szájjal nézett rám. "Mi van Daniellel? És velem? Hagyni fogod, hogy mi is előtted lógjunk?"

Megfeszült az állam. "Belefáradtam, Rose." Hangom alig volt hangosabb suttogásnál, és abban sem voltam biztos, hogy hallott engem, mert csend telepedett ránk.

Marcus nevetett előttem, de nem néztem fel rá.  És amikor Rose közbe akart lépni már késő volt. A körülöttünk lévők zihálni kezdtek, ami elég bizonyíték volt. Meghalt. Vagy felakasztották. Bárhogy is, már késő volt.

Kipislogtam a véletlen könnycseppeket a szememből, amikor Rose újra beszélni kezdett. "Tudom, hogy belefáradtál a menekülésben. Harry, tudom. Tudom, hogy nem akarsz ilyen életet, de nem dobhatod el magadtól." Gyorsan beszélt, és felnézve láttam, hogy azt várják Marcus mikor hal meg, hogy a következőt ragadják meg közülünk.

A jelent hatására a mellkasom összeszorult és a könnyeim gyorsabban folytak, de csendesen. "Nem tehetem." Suttogtam és szemeimet összezárva ráztam meg a fejem. "És ha most túlélnénk, ki tudja, hogy nem-e halunk meg holnap. Vagy holnap után. Kész vagyok a halálra, Rose." Ahogy kimondtam a nevét fájdalom kerített hatalmába.