Half Mad (Half Bad folytatása)

21. fejezet

Hosszú pillanatig csak néztem rá. Az anyámra. Még mindig furcsán hangzott ez a két szó, még akkor is, ha csak gondolatban ejtettem ki őket. Őrültnek éreztem magam, az igazság kiderülése túl sok volt. Nem tudhattam, hogy Cecilia hazudott-e, hogy reakciót váltson ki belőlem vagy nem- és most már tudtam, rájöttem azt kívántam bárcsak hazudott volna.

De a szemei annyira ragyogóak voltak, élőek és őszinték, így csupán röviden bólintottam. Rose megszorította a kezem, mintha sok szerencsét kívánt volna, vagy, hogy biztasson, és nem akartam nélküle menni. Pár méterre se.

A vállam felett hátra pillantottam rá, láttam, hogy kezét Jessie vállára tette. Összezavarodottnak tűnt, orrár ráncolta és szemöldökeit összehúzta. Daniel és Aiden szorosan mögötte voltak, de még mindig ámulva néztek a királynőre.

Nem tudtam elviselni, horkantottam egyet.

"Külön szeretnék veletek beszélni." Gyengéd hangján szólalt meg, újra ránéztem, hogy lássam Jessiere nézett. "Már értesültem róla, hogy irányítva volt." Vékony ajkait ráncolta.

Halkan sóhajtott és újra rám figyelt. Ismét hosszan bámultam rá, próbáltam összeszedni a gondolataimat, de nem voltam képes mondatokba foglalni őket. Egymástól független kérdések és szavak merültek fel bennem.

"Miért?"

Nem számítottam rá, hogy ez lesz az első szavam hozzá, de kibukott a számon. Ez a kérdés emelkedett ki leginkább a többi gondolat közül.

Leah- hívhatnám anyának? - kicsit ijedtnek tűnt. "Talán egy pontosabb kérdésre könnyebb lenne válaszolni." Mondta, mintha egy kisgyerekhez beszélt volna.

Talán semmi rossz szándéka nem volt, talán csak a természetes hangszíne volt, de dühössé tett. "Nem tudom." Sóhajtottam kezeimmel a hajamba túrtam. "Miért hagytál magamra egy rettenetes apával? Miért ölte meg a nőt, akiről azt hittem az anyám? Miért mentél el? Miért nem jöttél hamarabb? Miért nem hagytál üzenetet? Csak...miért."

Biztos voltam benne, hogy nem voltam érthető, de Leah - jobban hangzott, mint az anya - feszülten elmosolyodott. "Bárcsak itt lehettem volna hamarabb." Mondta. "Bárcsak sosem menekültem volna el. De ez védett meg mindkettőtöket. Madam Larkinnak azt sem kellett volna tudnia, hogy vannak gyerekeim."

Kezét arcomhoz emelte, a gesztus gyengéd volt és törődő, de megszokásból ellöktem kezét. Megértett. "Fáj, hogy lemaradtam életetek legjobb éveiről," Suttogta. "Azt sem tudom, hogy néztetek ki kisbabaként vagy gyermekként. Meg tudsz nekem bocsájtani?"

Ezúttal én ráncoltam a homlokom. Talán úgy tűnt, hogy őt hibáztattam, de valójában nem. Tudtam Cecilia milyen megszállott, és tudtam, hogy ez a nő nem tudott volna semmit tenni azért, hogy megállítsa. Nem szükség rá, hogy megbocsássak neki. Már megbocsájtottam neki bármiért is kért bocsánatot.

A fő problémám az volt, hogy mi fog következni.

Szóval megkérdeztem.

Elmosolyodott. "Bármi. A Tanács megbukott és próbálom helyrehozni az igazságtalan cselekedeteiket. A hely ismét palota lesz és te, a bátyád és a többiek is velem jöhettek."

Leah észrevette arcom változását, mert nevetve folytatta. "Habár, megértem, ha nem érdekel a visszatérés. Elfogadom, addig, amíg találkozhatok veled, ahogy egy anya a gyerekével."

Próbáltam viszonozni a mosolyát, de furcsa érzés volt és túl erőltetett. "Igazából nincs máshova mennem." Megszokásból Rosera néztem, aki hüvelykujj bírkózott Daniellel. Ténylegesen elmosolyodtam, erőltetés nélkül. "De nem gondolom, hogy... uh... a palota nekem való lenne."