Half Mad (Half Bad folytatása)

22. fejezet

A következő pár óta őrjítő volt. Rose még mindig az emeleten volt Leahval, bármit is tett próbálta megmenteni Roset. A személyzet (igen, egy egész személyzet volt) kétségbeesetten tervezték a bált és díszítették fel a teremt. Mindenki lázasan tette a dolgát, furcsa kombináció volt.

Minden férfi egy szobában volt, hogy öltönyt kapjunk. Szükségtelen mondani, nem voltam elégedett azzal, hogy három szobalány dolgozott minden porcikámon. A mellkasomat mérték és a csípőszélességem. Egyiküket megkérdeztem, hogy tényleg szükséges-e mindez, és csak félénken mondta, hogy azt teszi, amit a királynő parancsolt.

Nem élveztem, hogy próbababként álltam, miközben öltöztettek, de kibírtam, mert nem akartam lerombolni a napot, ami jól alakult. Cecilia meghalt, Roset helyrehozták és mindenki más is élt. Annyi gond után, de mindenki élt.

"Biztos vagy benne, hogy egy fiúnak kell ennyi haj" Motyogta az egyik szolgáló, mintha csak magának mondta volta. Rájött, hogy nem így történt és azonnal elpirult.

Elnevettem magam. "Nem volt sok időm a hajvágásra gondolni, amikor az erdőben rejtőzködtem folyton."

Túl zavarban volt, hogy válaszoljon, de bólintott és elmosolyodott. A hátralévő időben csendben dolgoztak és az eredmény katasztrofális lett. Én. Öltönyben. Elegáns voltam. A világ hirtelen viccesnek tűnt.

"Hát ne úgy nézel ki , mint egy báró?" Daniel szavainak hatására szemeim elszakadta a tükörtől és az ajtó felé néztek, ahol a szolgálók kimentek és ő bejött egy fehér öltönybe.

"Ezt rád is mondható."

"Tudom, igaz? Úgy nézek ki, mint egy gyilkos." Vigyorgott szélesen és végigsimított a mellényén.

Horkantottam. "Kérlek ne mondd ki többször, hogy gyilkos."

"Inkább hívjalak királynak?"

"Igaz."

Lementünk a földszintre és folytattuk a játékot, hogy melyik szolgáló fog szerintünk először elesni egy szalagban. Egy futballpályára elégnyi szalag volt a bálteremben. Bár, a személyzet emberei úgy mozogtak, mintha ott sem lett volna.

Maga a bálterem hatalmas volt. Nem mintha a többi része a kastélynak nem lett volna hatalmas, de fogadtam volna, hogy ez teszi ki a kastély felét. De nyilvánvalóan nem volt annyira nagy, de jóllehet nem állt tőle messze. Daniel legalább tucatszor elmondtam, hogy a régi háza százszor elfért volna benne.

Magamban vívódtam, hogy kérdeznem kéne-e a családjáról vagy nem. Úgy döntöttem nem,mert hiába kedvelt, utálta a titkokra irányuló kérdéseket. Daniel tipikusan úgy viselkedett, mint akinek nem volt rejtegetni valója, de egy vagy két titkának lenni-e kell mélyen elásva, mert mindenkinek van ilyen.

De átvette a beszélgetés irányítását és rám irányult a kérdés. "Szóval, hogy is néz ki most a családod? Azt hitted volt egy anyukád, de kiderült, hogy nem az igazi volt és az igazi anyukád a királynő? És mi van Marcussal?"

Kissé előrehajoltam, ahogy eszembe jutott, hogy hagytam, hogy egy almafára felakasszák. Azok után amit tett is lelkiismeret furdalás futott át rajtam. "Nem vagyok benne biztos."

"Leah nem mondta?"

"Nem."

"Nem zavar téged, hogy talán benne volt ő is az egészben?"

Élesen néztem rá, de túlságosan megszokta - nem hátrált meg a következő kérdésétől sem.

"Cecilia tervelte ki az egészet, igaz? Hogy azt hidd van egy családod, amikor-"