My heart says yes but my mother says no

dva

Amikor meglátok az utcán egy helyes srácot, arra kell gondolnom, hogy "bakker. Nekem kellene most a kezét fognom." vagy arra, hogy "rohadjon meg, miért néz ki ilyen jól?".

Na, igen.

Sajnos, ez nem ment fel a tény alól, hogy bár minden 00:00- kor azt kívánom, bárcsak lenne valakim (ami most már tuti, hogy nem is fog teljesülni), valószínűleg ez sosem fog bekövetkezni. És, ha az ember ennyire biztos ebben, még akkor is, ha ő alapjában véve egy optimista jellem, az már jelent valamit. 

Mikor először léptem be a gimnázium ajtaján, eléggé optimista és naiv voltam, már ami a srácokat illeti. Tele voltam tervekkel, reményekkel, és a vággyal, hogy majd valaki elnyeri a szívem. Hah. Jó vicc. Így utólag visszagondolva nem kellett volna annyira bizakodónak lennem.

Jó, elárulom. Egy átlagos reggelem azzal kezdődik, hogy beállok a tükör elé, megállapítom milyen csúnya vagyok, majd miután korrektorral próbálok javítani a fejemen, felteszek egy halovány szemhéjpúdert, egy kis tust (ha már van, használni kéne), szempillaspirált és egy barackszínű rúzst. Nem nagy cucc, tudom, de nekem ez a csekély smink menti meg a napomat. 

Oké, tudom, hogy a fenti bekezdésekben konkrétan elástam a szerelmi életemet, majd nyakon öntöttem paradicsomszósszal, de azt hiszem, valamit még meg kell említenem. Én tényleg azt hittem, hogy ez könnyű lesz. Mármint barátot találni. És tény, hogy könnyű is volt, de nem tudom, milyen értelemben. 

Szerintem el is mesélem. 

Nyár volt. (Jó, próbálok nem totál hivatalosan beszélni, de tényleg nyár volt.) És ezen a nyáron én azok közé tartoztam, akik sötétedésig kint deszkáztak a híd mellett, egymást vitték biciklivázon, köveket hajigáltak a folyóba és nem zavartatták magukat, ha röhögésről volt szó. Persze, még mindig jóban vagyok azokkal a srácokkal, de tény és való, hogy a nyaraknak valamiféle varázsa van; például a jó idő. 

Akkor a csajokkal afféle "forever alone vagyok, hagyj lógni" elvet vallottunk, de titokban én már akkor is vártam valakire. 

Mivel már említettem, totális lázadó feeling-ünk volt, így nem meglepő módon a hídnál deszkáztunk, majd, miután Mark felvetette, hogy "másszunk fel a híd korlátjára, mert az olyan buli" mindenki követte a példáját. És én hülye lettem volna kimaradni belőle.

Ó istenem, bár kimaradtam volna. 

A lányok a szokott könnyedséggel lébecoltak a magasban, nekem viszont rohadtul nem volt semmi kedvem felmászni, és úgy tenni, mint aki nem hal éppen szörnyet. De sajnos az önbecsülésem azt diktálta (rohadjon meg), hogy ez nem vészes, mindenkinek sikerülne. Úgyhogy, felmásztam.

Mindenki nyugodjon meg, nem estem a folyóba, nem ugrott senki utánam és nem is haltam meg. De akkor ismertem meg életem egyik legfontosabb személyét, akinek köszönhetően rengeteg mindenbe keveredtem. 

Nos, akkor lássuk.