My heart says yes but my mother says no

dvadeset i pet

Nehéz dolog boldognak lenni, amikor körülötted mindenki az, te pedig abban az átlátszó buborékban lebegsz, amit csak egy valaki tudna kipukkasztani, de hát ugye az a valaki már nincs veled többé.

Csak azt érzed, hogy eggyé olvadnak a napok. Már nem is fogod tudni, mikor történt, ami történt, csak arra eszmélsz fel egy hónap múlva, hogy komolyan vége.

Ami eddig biztos pontnak tűnt, most olyan, mint egy gombolyag. Akikben eddig bíztál, eltűnnek. Mikor neked lenne rájuk szükséged, hirtelen offline lesz mindenki.

Ülsz a szobádban, a lehúzott redőnyök mögött, úgy érzed, el tudtál bújni.

Felhúzod a térdeidet, és legszívesebben sikítanál, a hajadat tépnéd, hogy a mellkasodat feszítő érzés végre megszűnjön.

A falat kaparnád legszívesebben addig, míg a körmeid véresre törnek.

Addig feküdnél a sötétben, addig fulladoznál a fájdalomban, míg valaki nem jön, és ránt ki a mélyből.

De van olyan, hogy az emberek elfelejtenek. Nem jut eszükbe, hogy "tényleg, mi van azzal a lánnyal", elmarad a születésnapod megünneplése. Egy senki leszel.

Viszont van olyan is, mikor szerencséd van. Akkora, de akkora szerencséd, hogy összeteheted a két kezed, amiért még léteznek törődő emberek a világon.

Nekem szerencsém volt.

Az ágyamon feküdtem. Erősen november felé hajlott az idő, holott még az októberbe is alig léptünk bele. Az időt egy ideje nem néztem, csak azzal voltam tisztában, hogy október 13. péntek.

Ironikus.

Mikor megcsörrent a telefonom, azt hittem, végre Becca keres. Pár napja beszéltünk utoljára, már hiányzott nagyon.

- Igen?- azonnal feltoltam magam, hogy rendesen tudjak beszélgetni vele. Csakhogy, nem az ő hangja szólt vissza.

- Végre már- felnevetett, nekem pedig felfordult a gyomrom.- Hiányzol, Széplány.

- Nash!- ahogy meghallottam a hangját, olyan boldog lettem, mint egy hónapja először.

- Na mi újság?- hallottam a hangján, hogy mosolyog, ettől pedig nekem is mosolyognom kellett. Önkéntelenül is odaképzeltem a cigit a szájába, meggyújtatlanul. 

- Öhm...- a fülem mögé tűrtem a hajam, és beharaptam a szám. Most komolyan mondjam el az exem legjobb barátjának, hogy a volt barátom miatt vagyok még mindig kibukva? Na, az felejtős.- Szenvedek.

- Szóval csak a szokásos.

- Úgy valahogy.

- Nem akarsz kimozdulni egy kicsit?- a lehúzott redőnyömre, és a pár napja megevett üres Nutellás üvegre pillantottam.

- Hát, nem is tudom... Nem hiszem, hogy készen állok rá.

- Ne szopass- magam elé tudtam képzelni, ahogyan összevonja a szemöldökét, és gondterhelten kiveszi a cigit a szájából.- Széplány, márpedig ki fogsz jönni ma. Ha nem, esküszöm, elmegyek hozzátok, és két kézzel rángatlak ki a lakásból. 

- Nash, kérlek. Komolyan nem tudom.

- Beth, fejezd be!- szólt rám élesen, mire megdermedtem. Wtf. Még sosem szólított Beth-nek, mióta ismerem.- Egy hónapja fulladozol a nyomorúságodban! Ne mondd nekem, hogy nem vagy nyomorultul, mert átlátok a telefonon. Mondd csak, mennyi Nutellát tömtél magadba?

- Nash, most nem erről van szó- tereltem gyorsan a témát. Igaza van. Jesszus. akkora lehetek, mint egy rohadék bálna.

- De igen, nagyon is erről van szó. Csak Nutellát zabálsz, ezt leszámítva totál fényevő lettél. Iszol te rendesen?- a hangja cseppet sem volt az a megszokott. Helyre tett.- Nézd. Tudom, hogy Zack egy gyökér volt. Meg is mondtam neki. És most neked is megmondom, hogy nem nézem tétlenül, ahogy tovább szenvedsz. Széplány, és kajak megértelek. Illetve, annyira mégsem, mert nem vagyok lány, nincs menzeszem, de mindennél jobban szeretném, hogyha boldog lennél. Szóval pakold össze az üres Nutelláidat, vegyél fel valami Beth-es göncöt, és cipeld be a segged a városba, világos?

Úgy mentett meg, akár Superman. Ha nem jobban.

- Imádlak, Nash- suttogtam, és miután leraktuk, kiganéztam a szobámat. Gusztustalan egy hónapom volt, az egyszer szent és könyörületes. 

Felhúztam a redőnyöm, előkerestem egy virágos szoknyát, fehér felsőt húztam hozzá, a csatos szandálomat, ráadásul, hogy teljes legyen az összhang, félcopfba kötöttem a hajamat, és egy kis rózsaszín művirágot tűztem az apró, kócos kontyba. Oké, lehet, hogy kicsit túlzásba estem.

- Anyu- a szüleim a konyhában beszélgettek (a tesóimról csak annyit tudok, hogy odakint szétszedték a medencét), mikor viszont megkocogtattam az ajtót, felcsillant szemekkel fordultak felém.

- Beth!- anyu szemét még a könnyek is elöntötték. Talán már egy ideje nem láttak mosolyogni. Meg felöltözni. Meg élni. Jó, azért suliba nyilván felöltöztem, de na.- Gyönyörű vagy.

- Mit szeretnél mondani?- kérdezte apu kedvesen, nekem pedig megsajdult a szívem. Szegények. Az utóbbi időben kifordultam önmagamból, ez pedig a családomnak sem tett jót. Micsoda önző dög vagyok. 

- Bemehetek a városba?- elmosolyodtam, mire anyám sírva fakadt, apám meg felpattant, és alaposan megölelgetett.

- Persze, menj csak!- nógattak. Okéé, anyuék már elküldenek hazulról. Jó vagyok.

- De nem baj?

- Dehogyis!- anyu egy nagy cuppanósat nyomott a fejemre, mire felnevettem.- Menj, érezd jól magad, nevess sokat, de tízre érj haza.

- Oké, persze, rendben- tovább nevettem, és rájöttem, hogy ez amúgy baromira hiányzott. Minden egyes nevetés foszlány begyógyított bennem egy olyan kis sebet, aminek eddig a gyógymódjára próbáltam rájönni. A bejárati ajtóból azért még visszafordultam.- Hé. 

Mindketten rám néztek, én pedig szeretetteljesen elmosolyodva pislogtam a szüleimre.

- Köszönöm. Szeretlek titeket.

Mikor elindultam a város felé, olyan boldog, és olyan reményekkel teli voltam, hogy wow. Meg kell tapsolnom magamat.

Ma már valahogy úgy jellemezném az akkori boldog, "minden szép lesz" lépteimet, hogy

"gratu, megint rohanj a vesztedbe".

Nagyjából.