My heart says yes but my mother says no

petnaest

Kenyérre kent.

Nutellát csinált belőlem.

Egy kenyérre kent Nutellát.

Konkrétan az ujja köré csavarta Nutellás mivoltomat.

És készen voltam.

A szerelembe esésnek abban a fázisában, ahol az embernek már étvágya sincs, és minden pillanatot sajnál, amit nem a kenyérrel (jelen esetben én voltam a Nutella, remélem mindenki érti a hasonlatot) tölthet, talán átértékeli az életet.

Az enyémet legalábbis biztos, mert anyuval este egy hosszú, és mélyenszántó beszélgetést követően úgy gondolta, itt az ideje a felvilágosításnak. 

Emlékszik mindenki, amikor a padon ücsörögve, a kólámat szürcsölgetve arról makogtam, hogy nem az volt a legrosszabb a napban?

Nos, igazam volt.

A felvilágosítás anyám részéről kétszer olyan megalázó volt először, mint odaokádni egy fa mellé. (Most eléggé nőies voltam.)

- Anyuuuu- a párnámba fúrtam a fejem, és egyszerűen nem tudtam elviselni, ahogyan anyu olyan lelkesen sztorizgat, hogy önkéntelenül is magam elé képzeltem a jeleneteket. Blehh.

- Beth, ne butáskodj, ez jó dolog- ecsetelte tovább, nekem pedig a fejem kiüthette a paradicsom vöröset. 

- Anyu, még nem tartunk ott- magyarázkodtam felülve.- Az sem biztos, hogy járunk.

- De hát megcsókolt, nem?- törökülésbe húzta a lábait, és ezzel annyira magamra emlékeztetett, hogy majdnem befordultam az ágy alá.

- Ki csókolt meg kit?- rontott be apu a szobámba, mintha eddig kint hallgatózott volna.

- Na, témánál vagyunk- forgattam a szemeimet, és anyuval mindketten apura meredtünk, hogy végre vegye már a lapot, és menjen szépen ki. Nos, nem vette a lapot.

Sőt.

Inkább leült anyu mellé, és úgy tett, mintha érdekelné a téma.

- Apu- mondtam nyomatékosan, de nem, ez sem használt.- Jó, mindegy. Szóval. De, megcsókolt, csak nem tudom, mi van...

- Ki csókolt meg?- kérdezgetett apu továbbra is, én viszont próbáltam elvonatkoztatni tőle, hogy anyura tudjak figyelni.

- Nem beszéltétek meg?- kérdezte.

- Anyu, manapság nem szokás az ilyet úgy megbeszélni, mint a "mi lesz ma az ebéd" témát. Lehet, hogy a ti időtökben még ez volt a divat...- csipkelődtem, mire nekem vágott egy párnát, én pedig nevetve visszadobtam. 

- Azért csak mondott valamit. Nem írt?- föl-le vonogatta a szemöldökét, ami ezúttal felettébb idegesített, így csak horkantottam.

- Még nem.

- Ki az a fiú?- rikácsolt tovább apu, mi pedig anyuval, csupán összenézve, megállapítottuk, hogy ezt a beszélgetést jobb lenne jegelni.

Egyébként, ha már szerelmes kamaszlánynál tartunk: este Zack írt. Rohadtul írt.

Persze, anyunak nem mondhattam el mindent, azért nekem is kell titok. Meg hát, a "melltartóban fürödtem két fiúval" témával nem is nagyon akartam büszkélkedni, de megtörtént, nem lehet semmit tenni. 

Szóval a lovagom (ahogy Becca mondaná) rám írt, és szinte végigbeszéltük az egééész estét. Annyira jó volt. Éreztem még az illatát lefekvés előtt, és mikor aztán hajnali háromkor sikerült elköszönnünk egymástól, abban maradtunk, hogy aznap is találkozunk. 

Tény, hogy miután kikapcsoltam a Wi-fi-t, egy olyan fél órán keresztül magam elé vigyorogtam a sötétben, de ez nyilván benne van a pakliban. 

Másnap aztán felvettem egy magasított derekú szoknyát, a hozzá illő "fehér alapon fekete űrlényfejekkel" mintás trikómat, feltoltam a hajamra a napszemcsimet, és apuéktól egy "bemegyek a városba, oké?" köszönéssel elindultam a város felé.

Szokatlanul szépnek és kellemesnek találtam az időt, és magamban azért imádkoztam, hogy ne kelljen kerítéseken átmásznom, mert szoknyában nem lenne túl előnyös. Annyi szent. 

Csendesen sétálgattam a napfényben, amikor egyszer csak egy alakot láttam biciklin közeledni.

A pulzusom olyan 360 lett hirtelen, de persze leállítottam magam, hogy "hülye, mit izzadsz, tök sok ember jár biciklivel", amikor a tag közelebb ért, én pedig láthattam az arcát.

Nem túlzok, ha azt mondom, majdnem beleestem a csatornába.

- Micsoda véletlen- színlelt Zack meglepődést, és akaratlanul felfelé kunkorodott a szája piercinges sarka, amitől én is elvigyorodtam.

- Ki ez a daliás úriember- forgolódtam, és közelebb léptem hozzá, ő pedig felvonta egyik szemöldökét.- Erre a környékre tetszett tévedni?

- Hát tetszik, az biztos- megnyalta az alsó ajkát és vigyorogva megragadta a derekam.- Lájkolom a szoknyáját.

- Azért remélem, ma nem kíván átmászatni mindenféle kerítéseken- incselkedtem vele, mire úgy tett, mint aki elképed.

- Basszus. Pedig mára... Na mindegy, legalább jobb lesz a kilátás- vonogatta a szemöldökét, mire nevetve meglöktem a vállát, ő pedig visszafordult a biciklivel menetirányba.- Nem akarlak már tovább magázni, cseszi a csőrömet.

- Ennél költőibb megfogalmazást nem is használhattál volna- nevettem el magam, és felültem a vázra, mire Zack előrehajolva egy puszit nyomott az arcomra, és elindult, nekem pedig (a folyamatos vigyorgás mellett) le kellett lapítanom a szoknyámat, ha nem akartam, hogy mindenki a bugyimat nézze.

Lassan beértünk a városba, és úgy tűnt, ma csak ketten leszünk. Nem, mintha bántam volna, de elképesztően zavarba jöttem, ha csak arra gondoltam, hogy mit fogunk csinálni. Persze ez úgy hangzik, mintha feszélyezett lennék Zack jelenlétében, de azért ilyenről szó sem volt. Egyszerűen csak nem tudtam, mit kell tenni, ha ketten vagyunk.

Csak ketten.

Mikor megállt a sétálóban, leugrottam a vázról, és magamban konstatáltam, hogy "hát igen, kissé piros lehet a combom". Zack lezárta a biciklijét, és a naptól hunyorogva a szemembe nézett. Mosolyognom kellett, olyan kis édesen vonta össze a szemöldökeit, amitől ő is széles vigyorra húzta telt ajkait, és a karomnál fogva magához rántott.

Full olyan volt, mintha csak mi lennénk az egész világon.

Hosszú kezeivel átkulcsolta a derekamat, én pedig a lábam mellé ejtettem rojtos táskámat, hogy ne zavarjon semmi, miközben a vállára teszem a karjaimat. 

- Ezzel lógtam- dörmögte, és lassan a számhoz hajolt. 

Pár pillanatig csak várt, a számat nézve, én pedig szintén azt figyeltem, ahogyan beharapja alsó ajkát, amitől majdnem megőrültem. Aztán olyan csókot kaptam tőle, hogy a mellkasom még fél óra múlva is hullámzott, és azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány.

És egyszerűen minden olyan tökéletesen indult.

Annyira tökéletesen, és még most sem értem...

Hogy mehetett tönkre minden olyan rövid idő alatt.