My heart says yes but my mother says no

dvadeset i osam

"Együtt keressük a boldogságot, még ha nem is sikerül.."

Nagyon, de nagyon egyet tudok érteni ezzel a mondattal.

Nagyon.

Nem tudom, meddig állhattunk így egymást ölelve, de Nash az ölelés körülbelül első 20 másodpercében közölte, hogy elvégezte a munkáját, adott egy puszit a fejemre és elment. 

Imádom Nash-t. Fantasztikus srác, de kajak.

Zack lassan eltolt magától, én pedig szaggatottan beszívtam a levegőt, ahogy az ember sírás után teszi általában. Zack óvatosan elmosolyodott, és hatalmas tenyerével megcirógatta az arcomat, mire lehunytam a szemeimet. Annyira hiányzott már az érintése, hogy jézusom. 

- Hiányoztál, Kicsi.

Lőjetek le. Hogy lehet, hogy még mindig szeretem?

Utálnom kéne, gyűlölnöm, undorodnom kellene tőle, hogy az előbb még valami más lányt csókolt, most meg azt mondja, hiányoztam neki. De nem tudok mást, csak beleroskadni a fájdalomba. Még mindig szeretem.

Viszont ezután nem mondott többet, és tudtam, hogy rám vár. Közel léptem hozzá, jobb kezemmel megfogtam a nyakát- szinte kapaszkodtam belé-, a másik kezemmel pedig közben jobb kezén megmarkoltam a pulóverét. Zack közel húzott magához, én pedig direkt nem csókoltam meg. Nem álltam lábujjhegyre, nem ágaskodtam fel, nem húztam le magamhoz az arcát, csak álltam ott, olyan, de olyan közel az arcához, hogy éreztem a leheletét a bőrömön. Érezni akartam, ahogy újból megremegnek a térdeim, ahogyan a pillangóim kinyírják egymást, ahogy Zack megszorítja a derekamat, én pedig újból elsírom magam. Mostanában komolyan egyfolytában bőgök.

- Hé- hosszú ujjaival letörölt egy könnycseppet az arcomról, mire még közelebb húzódtam hozzá.- Nem áll jól a sírás.

- Pedig az utóbbi időben egyik lételememmé vált- motyogtam elfordítva a fejem, és a kézfejemmel megtöröltem az arcom. Zack beharapta piercinges száját.

- Sajnálom.

- Nincs mit sajnálni- finoman elmosolyodtam, mire zsebre rakta a kezeit, aztán egy hatalmasat sóhajtott.- Klassz történetünk volt. Minden percét imádtam, és nem kell semmit sem...

- Beth, én nem akarom, hogy vége legyen.

Azt hittem, felpofozom. Megint.

Érted, már kezdem így feldolgozni, hogy frankón szakítottunk, erre ideböfögi nekem, hogy "hohó, még nincs vége". 

Összefontam magam előtt a kezeimet, és sírástól feldagadt arccal ránéztem. 

- Tessék?

Zack megdörzsölte az arcát, de nem ért hozzám, ezt pedig nagyra értékeltem, ugyanis erős a valószínűsége, hogy újból pofon csapom. 

- Én szeretlek, basszus- csípőre tette a kezeit, és ide-oda járkált.- És én lennék a valaha született legnagyobb barom, hogyha ejtenélek. És...

- Most komolyan önmagad miatt?- hát mindjárt megdöglök.

- Dehogy, nem- láthatóan alig találta a szavakat. Nem is próbáltam meg segíteni neki. Milyen kis dög vagyok. Megállt, és a hajába túrt.- Szeretem, hogy folyton beszélsz. Hogy este nem mersz az ágy szélénél aludni, nehogy valami felnyúljon az ágy alól. Reggel pedig ez első dolog, amit szeretnél, az egy rúzs és egy korrektor. Az istenért, többször szeretnék melletted ébredni, érted?- megdörzsölte az arcát, én pedig majdnem összeestem.- Utálom, hogy tönkretettelek, hogy miattam lettél ilyen. Szóval most dög leszek, és azt mondom, jó, hogy így történt, mert innen tudom, hogy ugyanúgy szeretsz. És még nagyobb dög leszek, ha azt mondom, nem foglak elengedni. Többé már nem. És önző vagyok, amiért azt akarom, hogy megint nálam keress majd menedéket a világ elől, de ez van. Szeretlek, és nincs mit mondanom. 

Nem fogjátok elhinni. Azt kellett volna éreznem, hogy valami a helyére pattan, minden faja, olyan boldog vagyok, mint Spongya Bob, minden csupa virág.

Ehelyett azonban úgy éreztem, a szívem most már a lehetetlenségig tört. Az izmaim viszont ellazultak, mély levegőt vettem és szabályosan elgyengültem a megkönnyebbüléstől. Már nem éreztem, hogy hasogatna a fejem, a tompa lüktetés a mellkasomban még inkább elhalkult, megnyugodtam, és hosszú ideje akkor éreztem először, hogy a levegővételnél már nem szúr a mellkasom. Tudtam, hogy a nehezén túl vagyok. Összeraktam magam akkor és ott.  Csak az a gáz, hogy ehhez Zack segítsége kellett.

- Az a lány- a földet nézve őszintén elmosolyodtam, nagyjából egy hónapja először.- Együtt vagytok?

- Nem.

- Csókolóztál vele- mondtam még mindig lefele nézve.- Nem, mintha zavarna, csak érted...

- Azért csókoltam meg, mert tudni akartam, hogy hányadán állok magammal- hirtelen a látóterembe került két kopott Converse, egy karcsú ujj pedig felemelte az államat.- Szomorú, de az utóbbi időben nem csak te nem voltál önmagad.

A szemembe nézett, és tökéletesen biztos voltam abban, hogy akár le is szakadhat az ég, újra jól vagyok. Hiába szenvedtem egy teljes hónapig, hiába gyűlöltem még a gondolatot is, hogy Zack hozzám érjen, olyan természetességgel hagytam, hogy az arcomat magához húzva megcsókoljon, hogy még magam is meglepődtem. Ösztönösen a nyaka köré fontam a karomat, ő pedig szorosan magához préselte a derekamat. 

Mikor kissé eltolt magától, az arcunk még mindig veszélyesen közel volt, ő pedig hosszú ujjaival követte a szájam vonalát, az orromon keresztül egészen a szememig, majd újból magához húzott. 

Most hazudjam azt, hogy utálom, hogy nem hiányzott, hogy túlléptem rajta?

Nem fogok hazudni; szeretem, hiányzott, viszont már pontosan tudtam, hogy egy hónap leforgása alatt- Nash segítségével ugyan- sikerült összeraknom magam, és bármi is jön, többé már nem esem szét.

Jó, hát ez nyilván nem így lett, de azért még mindig ezt kívánom a hullócsillagoktól.

Most már nem is teljesül, basszus.