The Bright Side

Dylan Special - 1

Dylan Special

Fejezet

Hassal a földön feküdtem, szemem a célpontra szegeztem. Lassú be – és kilégzés, összpontosítás, de az egész nem nagy cucc. Nekem legalábbis. Meghúztam a ravaszt és eltaláltam a tábla közepét. Természetesen. Majd újra és újra. Tyler felhorkant mellettem. Felém fordította a fejét, és mosolyogva a fejét rázta.

- Ebben verhetetlen vagy öregem. – csak egy elégedett vigyorral válaszoltam. Ezzel nem vitatkozom. Ha nem lett volna istenverte meleg, még élveztem is volna. Tyler meghúzta a ravaszt, és csak azután fordult felém újra, hogy pár lyukat lőtt a céltáblába.

- Mondott már valamit a holnapi terepgyakorlatról a nagybátyád? – Újra lőttem.

- Nada. – csóváltam meg a fejemet. – De ha jól tudom lesz ma megbeszélés. – válaszoltam, és úgy is lett. Lövészet után egymás mellett sorakoztunk fel, enyhe terpeszállásban, hátrakulcsolt kézzel, egyenes háttal, és száz százalékos figyelemmel a nagybátyám irányában, aki szokásához híven, előre hátra járkált, háta mögött összekulcsolt kézzel.

- A holnapi terepgyakorlaton Ritmon lesz magukkal. – értetlenül összevontam a szemöldököm, de aztán gyorsan újra kisimítottam az arcvonásaimat, mielőtt a nagybátyám észre vette volna. Ritmon nem túl sokat tartózkodik a táborunkban. Terepgyakorlatra meg annál kevesebbszer szokott jönni. Jóformán soha. A nagybátyám – aki másoknak csak Rollins hadnagy – szereti rajtam tartani a szemét. És általában ő felügyeli a terepgyakorlatokat. Vagy Campbell.

- Tehát ezúttal nem lesznek a szemem előtt, de remélem mindannyian tudják, hogy ez azt jelenti, hogy kétszer annyira hajtsanak. Ugyanis elhihetik ha azt mondom, minden egyes másodpercet kifogok kérdezni az Őrvezetőtől. – a mellette álló Ritmonra pillantott, aki azonnal határozott bólintással válaszolt.

- Azzal kapcsolatban, hogy miért nem tudok magukkal tartani, nos... mindenképpen itt kell maradnom a táborba. – megállt és mindenkin végigfutatta a szemét. – Kellemetlen hírt kell közölnöm uraim. – ismét szigorú pillantás, és hatásszünet. A nagybátyám remekül értett az izgalom fokozásához. – Sajnos kilenc hónapig kissé szűkösebben leszünk. – Ohh basszameg. Ezek szerint megint jön egy csapat újonc, akiket persze a nagybátyám rám fog sózni a kitanítás idejére. Rohadtul csodás.

- A, Y.S.O.H. alapítvány egy igen... érdekes programot hozott létre, amit a mi sajnálatunkra, jóvá is hagytak. Hogy miért azt ne kérdezzék, mert őszintén szólva fogalmam sincs. – Y.S.O.H? Rémlik, hogy hallottam már róla. Azt hiszem valami Young Souls a nevük. Velük volt tele az újság tavaly októberben, amikor elnyertek egy pályázatot és létrehozták az állam legfelszereltebb hátrányos helyzetű fiataloknak szánt terápiás otthonát. Young Souls in Our Hand? Vagy valami ilyesmi.

- A lényeg – folytatta a nagybátyám egy torokköszörülést követően – hogy a mi intézetünket is kiválasztották a program színhelyéül. Mire vissza érnek a terepgyakorlatukról, két csapat fog a táborunkba érkezni. – újabb szünet, majd torokköszörülés. – Két leány javítóintézetből választottak ki öt-öt fiatalt, akik kilenc hónapig itt fognak nálunk segédkezni. – Kérhetném a segédkezni kifejezés definiálását? Valószínűleg a társaimban is hasonló gondolatok fogalmazódtak meg, ugyanis alig hallható, de a megszokotthoz képest mégis bazi hangos morajlás hallatszott.

- Ha valaki úgy véli befejeztem a mondandómat, nyugodt szívvel távozhat a hálóhelyiségébe. – meredt ránk a nagybátyám, és gyanítottam, hogy a „távozhat a hálóhelyiségébe" valójában azt jelenti, hogy takarodjon ki a francba, és csak azután jöjjön vissza, hogy harmincszor körbefutotta a terepet, megcsinált kétszázötven fekvőt, majd százhuszonnyolc felülést. Mindenki kussba maradt.