The Bright Side

Dylan Special #12

12. Fejezet

Időről időre magamhoz tértem, majd újra sötétség lett. Néha hallottam magam körül hangokat, és láttam összemosódott színeket meg alakokat, de mindig csak egy-egy pillanatra. A fájdalom eltűnt, úgy éreztem a testem minden porcikája lezsibbadt. Jó volt csak úgy feküdni, nem csinálni semmit és nem gondolni semmire. Mintha minden... tiszta lenne, és nekem semmivel sem kellene törődnöm. Mire legközelebb magamhoz tértem, az oldalamon fehér gézkötés takarta el a sebemet, és éreztem, hogy a homlokomra is ragasztottak valamit. Láttam, ahogy bejön a nagybátyám az ajtón és bár már épp leakartam újra csukni a szemem, most próbáltam nyitva tartani.

- Hogy vagy fiam?

- Soha jobban – válaszoltam kótyagosan. Williamnek nem erőssége semmilyen dolog ami az érzelmekkel kapcsolatos, azt hiszem ez amolyan családi vonás. De ezúttal komolyan láttam a szemében az aggodalmat.

- Mindenről tájékoztatni foglak, ha kiengednek innen, addig is elég annyit tudnod, hogy túl vagyunk a nehezén, már csak a politikai része van vissza a dolognak.

- Értem – bólintottam.

- Akkor... én most hagylak is pihenni. – bólintott felém, egy pillanatig még állt, mintha akart volna valamit mondani, de aztén sarkon fordult és kiment a szobából. Újra a párnára hajtottam a fejemet. Nem értettem, hogy lehetek ilyen fáradt, amikor már isten tudja mióta fekszem itt. De mégsem tudtam nyitva tartani a szemem és ismét álom nélküli alvásba merültem. Az alvásból, valami lágy érzés próbált kicsalogatni. A tudatom egy részének sikerült felfognia, hogy a karomon, és az arcomon érint valaki puhán, csiklandozva. Olyan jó érzés volt, hogy muszáj volt felébrednem teljesen. De mikor megmozdultam, az érzés eltűnt, többet nem simított végig a bőrömön. Szívesen ellenkeztem volna, és határozottan megmondtam volna az illetőnek, hogy senki nem mondta, hogy abbahagyhatja. Mintha csak meghallotta volna a gondolataimat, újra végigsimított az arcomon, és ekkor elég erőt vettem magamhoz, hogy kinyissam a szememet. Még a simogató érzésnél is gyönyörűbb látvány fogadott, amikor megláttam Solt ahogy az ágyam mellett ül, és rám mosolyog.

- Szia – köszönt lágy hangon.

- Báránykám – most már egészen biztos vagyok korábbi gondolatomban, miszerint nekem Solt receptre kellene felírni.

- Nem akartalak felébreszteni – pislogott bűnbánóan és elhúzta a kezét. Amit én természetesen nem hagyhattam, ezért utána nyúltam. Megkönnyebbülésemre értette, hogy mit akarok, ezért automatikus, megszokott mozdulattal tovább simogatta a karomat. – Hogy vagy? – kérdezte. Éreztem, hogy a fájdalomcsillapítók hatása lassan kezd teljesen elmúlni, és újra mindenem sajogni kezdett, az oldalamon lévő sebet pedig úgy éreztem, mintha valaki rávágott volna egy kalapáccsal, na de...

- Most már jobban – feleltem. Sol az antibiotikumom.

- Hogy van a sebed? – hát kibaszottúl fáj.

- Ha hirtelen mozgok, a varrás kicsit húzza és még sajog, de nem vészes – válaszoltam, hogy ne aggódjon. Na meg azért mert a büszkeségem azért sértetlen maradt. Nem fogok panaszkodni senkinek, pláne nem egy lánynak, és főként nem Solnak, hogy amúgy szerintem még felülni is nehezemre esne.

- És a fejed? – pillantott a homlokomon lévő sebre. Ami egyébként szerencsére tök rendben volt, enyhén lüktetett, de teljesen tűrhető módon.

- Nem nagyon érzem. De olyan fenegyerekes lettem tőle nem gondolod? – küldtem felé egy magabiztos mosolyt.

- Nem, inkább Zordonra hasonlítasz az oroszlán királyból – vágott töprengő arckifejezést. - Tudod az a nagy, öreg, gonosz oroszlán. – folytatta, és bár nem ebben a válaszban reménykedtem, tudtam, hogy csak az agyamat húzza.