The Bright Side

Dylan Special #11

11. Fejezet

Tudtam, hogy még a visszafele úton is lehetnek veszélyek. De eldöntöttem, hogy arra gondolok: Sol és a srácok sértetlenül eljutnak a táborig, különben csak az ellenkezőjén járna az eszem. Erősnek éreztem magam, és csak azt akartam, hogy minél előbb vége legyen az egésznek. Hogy had mehessek én is a táborba. Kúsztam a földön, a bokrok mögül a terepet figyeltem. Már azt se tudtam mikor kezdődött az egész és mióta tart. Életem során eddig kétszer vettem részt valódi támadásban. Háromszor, a mostanival együtt. A legutóbbi alkalom miatt pedig a mai napig rémálmaim vannak. És akkor a pánikrohamokról már ne is beszéljünk. Eleinte borzasztó érzés volt meghúzni úgy a ravaszt, hogy ezúttal nem csak élettelen célpontokra lődözünk. A titka az, hogy nem szabad úgy rájuk gondolni, mint élő, lélegző emberekre. Ha megteszed, vége. Felemészt, és az őrületbe kerget. Megtanultam, őket is csak úgy szabad látni, mint mozgó célpontokat. Semmi több.

- Sullivan! – szólt bele a nagybátyám az adó-vevőbe, egy fa törzsének lapulva. – Itt Rollins! Hall engem? – válaszul a készülék sercegni kezdett. Az egyik legrosszabb hang, amit egy magunkfajta hallani tud. Cody, tőlem balra hasalt a talajon, kezében a fegyverrel. Annyi minden kavargott a fejemben, hogy nem tudtam összeegyeztetni, hogy ki hol van éppen. Az ágak mögül a terepet tanulmányoztam. Szemben is fut egy erdős rész, továbbá jobb irányban haladva egy domb helyezkedik el. Emlékeztem, hogy amikor jöttünk, néztem a patakot, ami egy híd után pár méterrel ért véget, és ha jól láttam, az erdőből jött kifele. Sullivanék utánunk jöttek, és amikor ránk lőttek körülbelül negyed órával hagytuk el a patakot. Ami azt jelenti, hogy vagy pont ott voltak, vagy nagyon közel jártak hozzá. Ha én lettem volna ott, egészen biztosan a híd alatt, a patakon keresztül mentem volna be az erdőbe.

- Cody! – szóltam a mellettem fekvő srácnak halkan. Óvatosan rám emelte a tekintetét. Oldalra biccentettem a fejem, a szememmel jelezve a távolban lévő híd felé, és reménykedtem benne, hogy ő is emlékszik a patakra, és érti, hogy mit akarok. Először zavartan összevonta mindkét szemöldökét, de szerencsére, itt a táborban valamennyire mindannyiunknak egyforma a gondolkozása, így végül bólintott. Odakúsztam a nagybátyámhoz, és egy fa törzsének lapultam.

- Uram! – szóltam neki, ő pedig felém kapta a tekintetét. – Úgy vélem, tudom hol vannak Sullivanék. Elmegyünk keleti irányba.

- Elmennek? Kivel? – kérdezett vissza, én pedig Cody felé biccentettem.

- Rendben van – bólintott, majd újra elővette az adó-vevőt. – Figyeljen Jones!

- Igen uram. – hallatszott a válasz a készülékből.

- Tryson és Blake elmennek keleti irányba Sullivanék után. Maga és Wright jöjjenek le ide az árokhoz. Előre megyünk.

- Értettem uram – hangzott a válasz, majd a nagybátyám megadta a beleegyező bólintást. Tisztelegtem egyet, aztán meg is indultunk Codyval. Csak ketten voltunk, a pulzusom pedig egyre csak emelkedett, ahogy előre felé mentünk. Összeszorítottam az állkapcsomat, olyan erősen, hogy talán megkellene fontolnom, hogy ha visszajutok a táborba, megnézetem egy fogorvossal. Akaratlanul is feltörtek az emlékek, de tudtam, hogy ezúttal egész egyszerűen nem engedhetek meg magamnak egy újabb pánikrohamot.

Keleti part, E.A.G.L.E. szervezet elleni támadás, két évvel ezelőtt

Már nem is számoltam a napokat. A testembe több helyen is nyilalló fájdalmat éreztem, de tudtam, hogy ezzel most egyáltalán nem foglalkozhatok. Nem akartam gondolni a testekre, amik élettelenül hevertek a földön. Nem tudtam kik köztük a mijeink, és kik az ellenség tagjai. Danyt láttam a szemem sarkából. Ő a legjobb lövész, akit valaha ismertem. Ezért is volt a sisakjára egy sólyom festve. Sólyomszeme volt. Ki kellett jutnom a lerombolt kőfal mögül, ami mögött megbújtam. Pocsék volt a rálátás, nem tudtam normálisan célozni, csupán ülni, és imádkozni a jóistenhez. Odakell valahogy jutnom a sárral és földdel teli árokhoz, a nagy épülettel szembe. Lehasaltam és kinéztem a kőfal mögül. Talán, ha nagyon gyors vagyok, megtudom csinálni. Muszáj lesz. Lenéztem magamra. A ruhám már így is tiszta sár és korom volt. A föld még mindig nedves volt, így belemarkoltam a sárba, és az ujjaimmal az arcomra kentem a darabos földet. Elkúsztam a kőfal széléig, majd amekkora lendülettel csak tudtam, elindultam, futottam, majd vetődve érkeztem az árokba. A vállamba erősen nyílalt a fájdalom, de csak a terepet kémleltem. Ebből a szögből, majdhogynem mindenhova ráláttam. Dany pontosan tudta mit csinál, kiváló volt az elhelyezkedése. Todd volt tőle nem messze, egy kicsivel előtte, de csak onnan tudtam, hogy együtt rejtőztünk egy fal mellett, mikor én elmentem a kőfal mögé, ő pedig két lerombolt ház közé futott. Mér éppen akartam oldalra kúszni, hogy még közelebb kerüljek hozzájuk, amikor a szemem sarkából megláttam tőlünk valakit. Nem ismertem nagyon, még a nevét sem tudtam biztosra. Talán Kevin vagy Gevin. Kevin vagy Gevin a Dany mögötti ház oldalához akart eljutni. Csakhogy nem sikerült neki, ugyanis a következő pillanatban elterült a földön és többé nem mozdult. Bár ebből a távolságból nem láttam jól, biztos voltam benne, hogy fejen találták. Nem értettem, hiszen ebből az irányból Dany és Todd is biztosította a helyet, nem tudták volna csak így eltalálni. Ráadásul ilyen pontossággal. Elnéztem a másik irányba, de onnan sem jöhetett a lövés. A szemem cikázott minden irányba, válaszokat keresve. És akkor láttam meg egy apró beton házat, fent a lépcső tetején, a téglahalmazokon át. Az ablakban van. Rohadék. Ezúttal viszont szerencsém volt az árokkal. Kétlem, hogy idelátna, és úgy tűnik, úgy sem erre az irányra koncentrál. Letudom szedni. Egyetlen tizedmásodpercen múlt minden. Egy pillanat volt az egész. Csupán egyetlen egy pillanattal lőttem később. Dany kezéből kiesett a pisztoly és a falnak ütközött. A szívem akkorát ugrott, hogy tényleg nem lepődtem volna meg, ha esetleg kiesik a mellkasomból. Éreztem, ahogy a fagyos rémület végig áramlik a testemben. A fegyveremen lévő távcsőre néztem, hogy megbizonyosodhassak róla, hogy eltaláltam. Mozgást láttam az ablakban, és tudtam, hogy ezek szerint nem céloztam elég pontosan. Egyik szememet becsukva koncentráltam, majd lőttem. És ezúttal nem hibáztam el. Nem érdekelt, hogy milyen veszélyes, nem érdekelt, hogy mi történhet, átfutottam a szemközti oldalra.