The Bright Side

Dylan Special #7

7. Fejezet

Nem zúgtam bele Sol Robertsonba. Időközben végiggondoltam, és rájöttem, hogy az egyetlen ok, amiért az érzelmeim a hülyét járatják velem, az az, hogy Solért a változatosság kedvéért, meg kell dolgoznom. Ez szimpla matek. Bármelyik másik férfi így érezne a helyemben, függetlenül attól a ténytől, hogy Solnak olyan fényesen ragyog a haja, mintha minden pillanatban megvilágítaná a nap sugara. Ez pedig önkéntelenül is eszembe juttatta, hogy Sol neve, napot jelent. Ami tökéletesen illet rá. Ha nagy ritkán mosolyog, az arca jobban ragyog, mint az égitest. Miután beszéltem a dologról Tylerrel, már mennünk is kellett lövészetre, ami kifejezetten jó figyelemelterelésnek bizonyult. Bár jól lőttem, - az egyik legjobb voltam a táborban, valljuk be – elakartam érni Dany szintjét. A bátyám olyan volt, mintha puskával a kezében született volna. Szinte mintha életre keltené a fegyvert, és parancsolni tudna neki. Senkit nem láttam még, aki pontosabban tud lőni, és jobban tudná kezelni a lőfegyvereket, mint ő. Radfort ordibálását, már szinte meg sem hallottam. Csak a célpontra koncentráltam újra és újra. Saját magammal versenyeztem, és ez volt a legnehezebb feladat. Amikor véget ért, Tyler, Emmett, Nate, Joey, és Thomas társaságában, indultam be az épület felé.

- Te, Dylan figyu már. Ott a barátnőd. – lökött oldalba Nate,de felesleges volt, mert már messziről megláttam Solt és barátnőit, ezért szándékosan feléjük vettem az irányt, gondoltam itt az alkalom, hogy tegyek valami megjegyzést a raktárban történtekre. Azonban Sol megelőzött.

- ...és nyilvánvalóan elhatározta, hogy hülyét csinál belőlem, ahányszor csak teheti. – mondta Sol mérgesen, de mivel nekünk háttal állt, ezért fogalma sem volt, hogy mindent hallunk. A barátnői arca azonban, rögtön körülbelül öt árnyalattal lett világosabb, és meghökkenve néztek ránk, meg Solra. De szerencsére Solt, ez nem akadályozta meg abban, hogy folytassa a mondandóját. Az én nagy szerencsémre.

- Most komolyan ez a srác akkora egy... olyan " Dylan vagyok , bármit megtehetek. A féloldalas mosolyommal és a bicepszemmel bármelyik lányt megkaphatom." – Sol, elmélyítette a hangját miközben ezt mondta, és esküszöm nagyon nagy önuralomra volt szükségem, hogy ne nevessek föl, vagy ne szóljak közbe. Szerencsére úgy tűnt, a srácok is kíváncsiak voltak mi lesz a vége a történetnek, mert ők is csendben maradtak. Sol barátnőinek arca, ha lehet még sápadtabb lett, és azt hiszem mertek, vagy nem tudtak szóhoz jutni.

- Most miért néztek így rám? – tette csípőre a kezét Sol. - Najó oké tudom, hogy nem hisztek nekem, és nem azt mondom, hogy nem volt jó az a csók. Ha tudni akarjátok, amikor Dylan megcsókolt olyan hő hullám ment végig a testemen mintha áramütés ért volna. De mindez lényegtelen, ugyanis egy bunkó. – ezt kérhetném még egyszer? Mármint az áramütéses dolgot...

- Ööö... Sol... - szólalt meg a Lynn névre hallgató barátnő és gondolom, megpróbálta menteni a menthetőt, de Sol félbeszakította.

- Ne is próbáld védeni Lynn – csóválta a fejét. - Dylan Blake, egy beképzelt tuskó, akinek az okozza a legnagyobb örömöt, ha hülyét csinálhat egy lányból – és ennyi volt. Felettébb szórakoztató lett volna még hallgatni, de nem bírtam tovább.

- Ebben nincs igazad báránykám. – szólaltam meg, és láttam, ahogy Sol egész testében ledermedt, majd rémült arccal, halálos lassúsággal fordul hátra. A srácok sem tudták visszafogni magukat tovább, mind felröhögtek. Sol arcán meg vérvörös virágszirmok jelentek meg, szinte robbanásszerűen. Oh, te szentséges, hogy én mennyire élvezem ezt a látványt!

- Nem az tesz boldoggá, ha hülyét csinálhatok a lányokból. De ha kíváncsi vagy rá báránykám, akkor majd megmutatom. Feltéve, ha van kedved újra egy kis hő hullámhoz, ami úgy árad el benned mintha áramütés ért volna. – kacsintottam rá, majd ott hagytam őket, a srácok pedig követtek.