The Bright Side

Dylan Special #3

Dylan Special

3. Fejezet

Az új órák a tűzszerésszel igencsak érdekesnek bizonyultak. Azt persze észben kellett tartanunk, hogy nem vetőcsöves bombákkal dolgozunk, nem egy tűzijáték fesztiválra készülünk, hanem halálosan komoly helyzetekre. Ám még ez sem segített teljes mértékben kiverni a fejemből, a kék szemű lányt. Aminek csakis az az oka, hogy nem úgy reagált a beszólásaimra, ahogyan azt vártam. Hanem sokkal jobban. Szinte már unalmas, hogy mindig megkapom amit akarok, és nem kell küzdenem érte. Mármint a csajok terén. A célkitűzés volt az egyik oka, hogy katona lettem. Hogy bebizonyíthassam magamnak, képes vagyok arra, amit elhatároztam, még akkor is, ha a feladat egy kicsit sem könnyű. Még akkor is, ha veszélyes. Még akkor is, ha esetleg az életembe kerül. Mert erőfeszítés nélkül megnyerni valamit, nem is érződik igazán nyereségnek. Kemény munka és kitartás. Én ebben hiszek. És végre megcsillant előttem valami, ami azt ígéri, ezúttal valóban érdekes lesz a saját játszmám. Dany mindig azt mondta, egyszer nagyon megfogom szívni ezért a hozzáállásért. Hogy visszakapom majd a jó istentől, és egyszer majd egy csaj fog átbaszni, hogy megtanuljam a leckét. Mindig csak nevettem rajta, mert hát valljuk, be azért összetörni egy szívet, csak úgy lehet, ha hagyja az ember. De nekem eszembe sincsen hagyni, és az elmúlt évek alatt, nagyon is kivoltam békülve magammal. Nem volt szívfájdalom és dráma. Láttam már, hogy mennek tönkre a kapcsolatok, főleg itt a táborban. Láttam már felnőtt férfit sírni, amiért szakított vele a barátnője, amint hazament eltávra, aztán megtörten jött vissza a táborba. Mindig ugyanaz a történet. Nem vagyunk eleget velük, mert nem tudunk ott lenni. Nem tehetünk semmit az ellen amit otthon éreznek, amikor féltenek minket, hogy esetleg nem térünk vissza. Aki a magunkfajta srácokkal kezd, annak ezt megkell értenie. De sokan nem értik. És sokan nincsenek tisztában azzal sem, hogy lehet, hogy akibe beleszerettek, az az évek alatt szép lassan meghalt, és a helyébe egy sérült ember költözött, aki már sohasem lesz olyan, mint volt. Előfordul az ilyesmi, amikor a haldokló barátodat tartod a karodban, és kínlódó arcok kísérnek az álmaidban. Sosem érdekelt, hogy mások elítélnek azért, ahogyan viselkedem. Kell a fenének a dráma, meg a sírás rívás.

- Hogy vagytok fiúk? – épp fordított fekvenyomásos gyakorlatokat végeztem egy öt kilogrammos tárcsával, hogy egy kicsit dolgozzak azon a tricepszen, amikor Nate belépett a terembe.

- Az arcodon lévő vigyort látva, azt hiszem, inkább azt akarod, azt kérdezzük meg, hogy te hogy vagy. Válaszolta Tyler, aki egy multifunkcionális kondigépen emelgette a súlyokat.

- Hm... milyen igaz. – bólintott Nate, továbbra is vigyorogva. – Igazán... megkönnyebbülten.

- Megkönnyebbülten? – emelkedett fel Tyler egyik szemöldöke, és már láttam, ahogy a halvány mosoly elindul az arcán. Emmett a fejét rázta, és leállította a futópadot.

- Te szerencsés gazfickó. Ki volt az?

- Basszus. – mordult fel Nate. – Elfelejtettem hogy hívják.

- Most dugtad meg és még a nevére sem emlékszel? – röhögött Emmett. Egy nyögés kíséretében még egyszer kinyomtam a súlyt, majd felültem, és lenyúltam a földön lévő vizes palackomért. Nagyokat kortyoltam a hideg vízből.

- Valami „A" betűs volt. Asszem. Nah de tudjátok, az a platina szőke hajú, rózsaszín tincsekkel a hajában.

- Abony? – kérdezte Tyler.

- Na mi az, neked is megvolt? – nézett rá hirtelen Nate. Tyler a fejé rázta.

- Zac mondta, hogy folyamatosan Dylanről kérdezget. – válaszolta, és mindannyian felém néztek.