The Bright Side

Dylan Special #18

18. Fejezet

Forgolódtam az ágyamban, egyszerűen sehogy sem volt kényelmes. Rohadt ágy. Szinte fizikálisan éreztem, ahogy belül mardos egy érzés, ami arra ösztökél, hogy takarodjak ki most azonnal a szobából, és menjek be Solért, hogy mi történt. Na nem mintha nem lennék tisztába vele, hogy ezt nem tehetem. De akkor is. Mindig is tudtam, hogy egy embernek napi nyolc óra alvásra van szüksége ahhoz, hogy kialudja magát. Mennyit aludhattam vajon az éjszaka folyamán? Talán kettőt? Vagy épp hogy megvolt az egy óra? Ki tudja, de nem volt sok az biztos. Ugyanis úgy éreztem, éppen hogy lecsuktam a szememet, az ablakon fény szűrődött be, és megkezdődött a szokásos reggeli rutin. Beágyazás, mosakodás, felöltözés, és a szemle. A hátam közepére sem kívántam jelenleg az edzéseket, és belül dühöngtem minden egyes feladat után, amit rám bíztak. Csak had beszéljek Sollal, és utána akár egy maratont is lefutok, de ez így nem pálya nekem. Azonban ebben sem én döntöttem sajnos. Szerettem kézben tartani a dolgokat, ha minden a terveim szerint halad. És a tegnap este mindenhogy haladt, csak a terveim szerint nem.

- Neked meg mi bajod van? – kérdezte Tyler, miközben két edzés között, az edzőteremhez mentünk. Solt nem láttam sehol, ám nem lenne tanácsos őt munka közben ezzel zavarni, mert ha a nagybátyám meglátja, hogy akadályozom a munkájában, kétlem, hogy olyan elnéző lenne velünk, mint a múltkor. Majd az ebédlőben. Ott viszont nem menekül előlem.

- Mi lenne? – kérdeztem vissza.

- Ne játszd a hülyét Dylan. – csóválta meg a fejét. – Ismerlek.

Odasétáltam az egyik súlyzópadhoz és leültem rá.

- Tegnap éjjel találkoztunk volna Sollal. Nem jött el. – mondtam, és hátrafeküdtem a padon, majd megfogtam a súlyzót és elkezdtem emelgetni.

- Hova mentetek volna? - jött közelebb Tyler, és közben rátámaszkodott a pad egyik korlátjára.

- Ki.

- Mármint ki, a kapukon kívülre?

- Ja. – mondtam és egyazon pillanatban nyújtottam újra ki a kezem, majd hajlítottam be ismét.

- Hova? –kérdezte. Ty, a legjobb barátom, valószínűleg az is marad, de vannak dolgok, - nagyon kevés ugyan – amiket még vele sem akarok megosztani.

- Lényegtelen. Nem jött, és kész.

- Talán elaludt. – vonta meg a vállát. – A nagybátyád kínzási módszereit nehéz megszokni, még hónapok alatt is.

- Ja, én is erre gondoltam. – válaszoltam, és egy egészen kicsit megkönnyebbültem, amiért Tyler is erre gondolt.

- Nah. Akkor meg vedd le ezt a világfájdalmat a képedről, mert már attól kedvem lenne behúzni valakinek, ha rád nézek. – csúfos vigyort küldtem felé, miközben újra kinyújtottam a karomat. Tyler a húzódzkodóhoz sétált, én pedig tovább emelgettem a súlyzót. Tylernek általában igaza van. Nem mintha ezt hangosan beismerném neki, de ettől függetlenül így van. És ha ő is ezt mondja, akkor lehet, tényleg csak ennyiről van szó, és feleslegesen izgulom itt hülyére magam, mint egy idióta.

***

Még csak minimálisan sem voltam éhes, de legszívesebben percenként kérdeztem volna meg Radfortól hogy mennyi az idő, és mikor van már vége ennek a szarnak. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem repesett volna az örömtől, hogy válaszoljon. Az ebédidő kezdetéről lecsúsztunk, gyanítottam, hogy a lányok már az ebédlőben vannak. Ha viszont Sol már nem lesz ott, amikor bemegyek, akkor átkutatom a tábor minden kicseszett szegletét, mert pillanatnyilag úgy érzem, mintha valaki Beethoventől a Für Elise-t játszaná az idegeimen.