The Bright Side

Dylan Special #22/2

Dylan Special #22/2

Sol szerintem nem látta, de megvártam a sötét folyosón, amíg beér a szobájába. Nem is tudom megmagyarázni pontosan ezt az érzést. Hiszen, hanem egy katonai táborba lennénk, hanem Springfieldben, vagy bárhol máshol, egy randi után, akkor azt mondom, még van is értelme. De így, nem tudnám megmagyarázni. Egyszerűen csak késztetést érzek rá, hogy folyton szemmel tartsam, és megbizonyosodjak róla, hogy biztonságban van. Gyanítom ennek az egésznek erősen köze van ahhoz, amit ma Sol a családjáról mesélt el. Mikor becsukta maga mögött az ajtót, én is visszaindultam a szobába. Horkolás, szuszogás, és forgolódás hangjai csapta meg a fülem, a vak sötét szobában, de nem kellett látnom, vagy tapogatóznom, már ösztönből tudtam, hogy hány lépés az ágy, és mennyit kell még mennem, hogy elégedetten belezuhanhassak. Azt félretéve, hogy mennyire ideges voltam az egész sztori miatt, és hogy jobban féltem Solt, mint valaha – és, hogy még senkit sem féltettem így egész életemben, és ez kurvára ijesztő – kibaszott jó érzéssel töltött el, hogy védelmet ígértem neki, amit el is fogadott. Ez után pedig nekem csak felfelé vezet az utam.

***

A földön feküdtem, és koncentráltam, hogy eltaláljam a célpontot. Ujjam a ravaszon, szemem egyetlen egy pontra koncentrált. Az ujjam mozdult, a golyó pedig jó töltény módjára ott kötött ki, ahol én azt akartam.

- Hogy sikerült a tegnap? – kérdezte mellettem Tyler, miután ő is lőtt egyet. Megemlítettem neki, hogy kiszeretném vinni Solt a kapukon kívülre. A helyről nem sokat beszéltem neki, meg úgy igazából semmit, csak annyit, hogy ne tűnődjön hogy hol vagyok, ha nem vagyok még éjjel háromkor az ágyamban.

- Jól. Nagyon... jó volt. – hiába a legjobb barátom nem állt szándékomban semmit elmondani neki abból, amit Sol megosztott velem. Ez az ő titka, és nem az enyém. Láttam, és éreztem rajta, hogy nehezére esik beszélnie róla, sokkal jobban, mint azt amennyire mutatta.

- Ennek örülök. Mármint, hogy minden rendben köztetek. – mondta Tyler anélkül, hogy egymásra néztünk volna. Elmosolyodtam, a szememet pedig újra a célpontra szegeztem.

- Én is.

***

Normál esetben mindig várom a telet. Hálaadás, meg karácsony. És ha minden jó alakul haza is mehetek. De most kivételesen csak félig voltam ünnepi hangulatban.

- Ó, igen! Ezért már érdemes hálát adni. – emelte fel a hangját Joey, és a laptopja előtt hevesen bólogatott a képernyőnek.

- Bővebben? – húzta fel az egyik szemöldökét Emmett, mire Joey megfordította a laptopját, a képernyőn pedig egy fekete loknis, igencsak dús keblekkel megáldott csaj nézett vissza ránk, nem éppen túlöltözve.

- Fuh, az életbe. Ki küldte, ki ez? – hajolt közelebb a képernyőhöz Emmett.

- Victoria. Tudod, meséltem róla.

- Jaa, az ápoló?

- Ez a csaj egy ápoló? – szaladt Tyler szemöldöke a magasba.

- Jelmezes buli volt. – magyarázta Joey. – Mondtam neki, hogy karácsonykor megyek haza. Azt írta a képhez, hogy reméli télapónál a rosszfiúk listáján szerepelek.

- Az komoly. Akkor jössz most enni, vagy inkább hagyjunk magadra egy kicsit? – mutattam a laptop képernyőjére, miközben fölálltam és az ajtóhoz sétáltam. Joey, tényleg úgy tűnt, mint aki elgondolkodik a dolgon, de aztán lehajtotta a laptop fedelét, és felállt az ágyáról.