The Bright Side

Dylan Special #15

15. Fejezet

Nem aludtam jól. Egész éjjel járt az agyam. Néha elaludtam, aztán a következő pillanatban meg a sötétségbe pislogtam, aztán újra elaludtam. És ez így ment egész este. Csak onnan tudtam, hogy már reggel van, hogy meghallottam a sípszót, meg a kiáltást. Villámgyorsan összepakoltuk a sátrakat, és már mentünk is tovább. Hosszú, és olykor meredek út volt, csodálkoztam is, hogy a lányok nem nyavalyognak.

- Hogy aludtál? – kérdezte Tyler, mellettem sétálva.

- Jól.

- Tényleg? – vonta össze hitetlenkedve a szemöldökét. – Már nem vagy bajban? – egyenesen a szemébe néztem. Vagyis hallotta, amikor visszajöttem.

- Ha ébren voltál, miért nem akkor kérdezősködtél?

- Nem úgy tűnt, hogy beszélgetős kedvedben vagy. – vonta meg a vállát, én pedig egyetértően bólintottam. Tényleg nem voltam beszélgetős kedvemben. – Mi történt tegnap?

- Nem feküdtünk le, ha erre voltál kíváncsi. – Tyler ismét megvonta a vállát.

- Arra vagyok kíváncsi, amit elmondasz.

Mégis mit mondjak el neki? Hogy soha az életemben nem éreztem még csak hasonlót sem? Hogy nem is tudtam, hogy léteznek ilyen dolgok a világon, és hogy ettől kurvára bevagyok rezelve? Ha ezt kimondom, azt nem lehet visszavonni, mert akkor igazi lesz. És ha igazi lesz, akkor az azt jelenti, hogy már van vesztenivalóm.

- Minden oké, Ty. – válaszoltam azzal a tudattal, hogy Tyler annál sokkal jobban ismer, mint hogy higgyen nekem per pillanat. De nem szólt semmit, csak bólintott.

Órák múlva értünk csak vissza a táborba. Csak azt akartam, hogy lemossam a testemről a földet, meg a mocskot, de közben azt reméltem az aggodalmat is lemoshatom magamról, a démonaimat pedig vízbe tudom fojtani. Természetesen nem sikerült. A démonok ugyanúgy megmaradtak, mélyen fortyogtak ott, ahol hideg van és sötétség, és olykor-olykor előjönnek. De annyit tudtam, hogy ha nem is sikerült őket vízbe fojtanom, messzebb kúsztak. Messzebb tőlem, oda ahonnan nehezebb előjönni. Mert Sol hozott némi fényt belém, ami elijeszti őket. Azon gondolkodtam, hogy lehetséges-e, hogy egyszer majd teljes mértékben eltűnnek. Észre sem vettem, hogy éhes vagyok, annyira elgondolkodtam, csupán akkor jöttem rá, amikor a villámra szúrt burgonyát a számba tettem. A gyomrom szinte azonnal lángra kapott, jelezve, hogy szüksége van a munícióra. Szinte meg sem éreztem az ízét, csak lapátoltam magamba, a testem kiáltozott az energiáért. Jóllakva az ember nem gondolkozik annyit. Jelen esetben legalábbis bezuhantam az ágyba és kattintásra már aludtam is.

***

Reggel, mikor felöltöztem, a tekintetem megakadt Sol fehér pólóján. Azon, amin még mindig látszott a nagy rózsaszín folt. Nem is tudom, hogy miért tartottam meg. Visszaadhattam volna neki. Vagy elvihettem volna a mosodába, aztán lesz vele ami lesz. Nem mintha előszoktam volna venni, és nézegetni, vagy szagolgatni, vagy valami ilyesmi. Egyszerűen jó érzés volt, hogy van nálam valami, ami az övé.

- Indulás! – ordította Radford, délután, a kinti pályán. Rutinedzés volt, futás kezdve, és masszással meg kúszással kombinálva minden mennyiségben. Szeretem a rutinedzéseket. Néha terepgyakorlatra, vagy valamilyen változásra van szükségem, mert azok jelentek valamiféle kihívást, de a rutinedzések egyfajta nyugtató megszokottsággal járnak számomra. Olyan, mint a fogmosás, vagy a fürdés. Kell a mindennapjaimhoz, és bár nem történik semmi, ha kihagyod, egyszer, kétszer, mégis zavar, és mielőbb pótolni akarod. Az elmúlt másfél napban, egy szót sem beszéltem Sollal. Ezért örültem, amikor a tévé szoba felé igyekeztem, hogy csak egy kicsit lazítsak, és megláttam Solt a folyosón, aki kivételesen egyedül volt. És bár nagyon úgy tűnt, hogy kifejezetten siet valahova, gyorsan körülnéztem, hogy van-e itt valaki. Azért kockáztatni nem akarok, mert Williamnél már így is vékony jégen táncolunk. Hátraléptem, annak a szűk folyosónak az irányába, ami a nagy raktárhoz vezetett. A falhoz lapultam, és megvártam, amíg Sol pont odaér, az elágazáshoz, akkor pedig kinyúltam érte, és gyorsan berántottam a folyosóra, majd kissé a falnak döntöttem. A tenyeremet a szájára tapasztottam, hogy ne sikkantson fel, mert igen csak meglepődött. Aztán a szemeiből eltűnt a meglepettség és huncut csillogás vette át a helyét. Meghalni is képes lennék ezért a pillantásért.