The Bright Side

Dylan Special #4

Dylan Special

4. Fejezet

Ma éjjel is ugyanazt álmodtam. Mármint, persze nem teljesen ugyanazt, de a legfőbb dolgok megegyeztek. Mindenhonnan lövéshangokat hallok, a füst a levegőben keveredik a talajról felszállt porral és nem látom mi van magam előtt. Próbálom vonszolni Danyt magammal, de azt sem tudom merre megyek. Meglőttek, nehezemre esik a járás és összekell szorítanom az állkapcsomat a fájdalomtól. De Danynek szüksége van rám. Sántítva elérünk egy ház oldalához, ott viszont nem bírom tovább és Danyvel az oldalamon lerogyok a földre. Most már nem hallom sem a lövéseket, sem a vérfagyasztó kiáltásokat. Csak Dany nehéz lélegzetét hallom. Csak izzadságtól gyöngyöző homlokát látom, a kormot az arcán, a rémületet a szemében, és a vértócsát a kabátján.

- Dany! – rángatom meg. – Ne aludj el! Hallod, nem szabad elaludnod! Kiviszem innen magunkat.

- Dylan... - köhög fel és rám emeli barna szemeit. A szemében látom tükröződni a saját rémült arcomat, és ez még jobban megrémít. – Jó voltál öcsi. – grimaszolt rám, egy mosollyal megpróbálkozva.

- Figyelj Dany, már csak kicsit kell kitartanod. Nincs sok vissza. Mindjárt jönnek és... - Dany mintha még mondani akart volna valamit, de a szó a torkán akadt. Egy pillanatra kitágult a szeme, végül pedig lecsukódott a szemhéja.

- Nem. – suttogtam. Aztán felüvöltöttem.

Felültem az ágyamban, arra ébredtem, hogy üvöltök. Éreztem, hogy egész testemben forrok, és izzadt az arcom és a mellkasom. Hevesen szedtem a levegőt, próbáltam lenyugodni. Kibaszott rémálmok!

- Dylan... - hallottam meg a sötétben Tyler halk hangját. – Jól vagy haver?

- Naná. – válaszoltam halkan. – Csak egy álom volt. – felálltam az ágyból, és az apró mosdóba sétáltam a szobánkban. Bezártam az ajtót és megengedtem a csapot. Jéghideg vizet fröcsköltem az arcomba. Újra és újra, hogy lehiggadjak. Elzártam a csapot, és kétoldalt megmarkoltam a mosdókagylót. Lassan ki és belélegeztem, majd szembenéztem a tükörképemmel. Az, hogy nem tudtam megmenteni Danyt, belém égett. Talán sosem szabadulok meg ezektől a rohadt rémálmoktól. Megdörzsöltem az arcomat, és megráztam a fejem. Nem fogok rettegni holmi kicseszett álmoktól. Becsuktam az ajtót, és visszafeküdtem az ágyba. Arról már réges rég letettem, hogy jó álmaim legyenek. A cél az, hogy egyáltalán ne legyenek álmaim.

***

Még egy utolsó pillantást vetettem reggel, ellenőrzés előtt az ágyamra, hogy biztos milliméter pontosan tökéletesen tettem fel az ágyneműt. Miután megbizonyosodtam róla, hogy igen, visszafordultam, a hátam mögött összekulcsolt kézzel vártam az ellenőrzést. Észrevettem Tyler aggodalmas pillantásait, de szerencsére volt annyi esze, hogy ne hozza szóba az este történteket. Tudja, hogy semmivel sem fogok neki többet mondani, mint az eddigi számtalan alkalomkor. És tudja, hogy azt akarom, hogy annyiban hagyjuk a dolgot. Legalábbis miután elmagyaráztam neki, hogy képes vagyok megbírkózni a saját álmaimmal. Azonkívül pedig nem vagyok különleges. A problémámmal nem egyedül küzdök ezen a helyen. Ami azt illeti, Talán tinédzser bűnözők helyett küldhettek volna egy csapat pszichológust. De persze tudtam, hogy igazából nem akarom ezt. Talán tudna segíteni a dologban, legalábbis valakinek. De az én agyamban aztán senki ne turkáljon. Még Tylernek, sőt még a saját szüleimnek sem beszélek ezekről a dolgokról, tehát biztosan nem valami lélek turkásszal fogok bájcsevegni. És mindamellett... van egy olyan sejtésem, hogy a pszichológusok kevésbé lettek volna szórakoztatóak. És közel sem lett volna olyan jó a csomagolásuk, mint Solnak. Bár meg volt az a képessége a báránykának, hogy elbújjon a farkas elől, így nem sokat láttam az elmúlt napokban. És hát tudjuk amit tudunk, bármennyire okos is egy bárány, a farkas elől nem bújhat el.