The Bright Side

Dylan Special #9

9. Fejezet

                  

Régen aludtam utoljára ilyen jól. Már félálomban voltam, és ahhoz még ugyan nem volt elég erőm, hogy kinyissam a szememet, vagy fölkeljek, de ahhoz igen, hogy az emlékezetemet segítségül hívva, tudjam, hogy a mellettem fekvő, halk szuszogó hangokat kiadó apró teremtmény, nem más mint Sol. Éreztem a közelségét, továbbra is csukott szemmel és lassú tudattal magamhoz húztam, nem is gondolkodtam rajta, egyszerűen azt akartam, hogy közvetlenül mellettem legyen. Megéreztem a mellkasomon elterülő puha hajtincseket, és kicsiny lélegzetvételeinek hangját, megéreztem csodálatos illatát, ezektől pedig egy kettőre süllyedtem vagy két szintet álomország fele. Nem tudom mennyi idő telhetett el, amikor valaki kiakart rángatni édes pihenésemből, reflexből Sol után kaptam, de nem volt mellettem senki. A kezem csak a nagy semmit tapogatta mellettem a matracon. Nem tetszett a mellettem lévő üresség, sikerült rávennem magamat, hogy kinyissam a szememet, hogy mi is történt.

- Dylan! – hallottam meg suttogó hangját, a szememmel pedig megkerestem a hang gazdáját is. Legszívesebben megkérdeztem volna tőle, hogy mondja már el légy szíves hogy képes korán reggel ilyen kibaszott gyönyörű lenni? A fekete szemfestéke enyhén mosdódott el a szeme körül, de ez csak vadóc külsőt kölcsönzött neki. Az arca enyhe reggeli pirosságban tündökölt, a haja pedig kócos volt. Szexin kócos. Önkéntelenül is eszembe jutott, hogy, úgy néz ki, mintha...

- Elárulnád mégis mi a frászt kerestem az ágyadban?! – meredt rám, félbeszakítva illetlen gondolataimat.

- Neked is jó reggelt báránykám. – dörzsöltem ki a maradék álmosságot is a szememből, majd két karommal megtámasztottam magamat az ágyon. Egy pillanatra, mintha elkalandozott volna a gondolataival együtt a tekintete is, de aztán gyorsan fölvette újra a mérges tekintetet, és halkan sziszegve, hogy a srácok ne ébredjenek föl, azt kérdezte:

- Válaszolnál a kérdésemre?

- Elaludtál... - kezdtem, de gúnyosan félbeszakított.

- Nem mondod?

- Ne akadj ki. Elaludtál, én meg hazahoztalak a Sasfészekből. A többiek még ott maradtak egy ideig. Nem vihettelek be a szobátokba, mert egyrészt én oda nem mehetek be, másrészt annyit ittál, hogy gondoltam biztonságosabb, ha szemmel tartalak. Hátha rosszul leszel vagy valami. – egyébként ez szóról szóra igaz volt. Csak azt az apró, jelentéktelen részletet hagytam ki, hogy mekkora örömöt okozott nekem, hogy egész este tőlem pár centire aludt. És ha valaki megkínozna, akkor sem ismerném ezt be neki.

- Azt akarod mondani, hogy elaludtam a Sasfészekben te meg hazacipeltél? Mégis hogy? – kérdezte hitetlenkedve.

- A karomban. Nem emlékszel? – fürkésztem a tekintetét. Egy pillanatig úgy tűnt, valóban nem tudja miről beszélek, de aztán halvány tűzvirágok nyíltak az arcán, amiből arra következtettem, hogy valami azért csak beugrott neki. Szerettem volna azokból a tűzvirágokból még többet látni az arcán.

- Lehet, azért nem emlékszel, mert azt hitted éppen álmodsz. Mellesleg ezt bóknak veszem. – kacsintottam rá. A tűzvirágok sajnos ezúttal elmaradtak, csak egy flegma pillantást kaptam válaszul.

- És azt megmagyaráznád, hogy miért aludtam egy ágyban veled? – mutatott mérgesen az ágyamra.

- Először is, nincs itt több szabad ágy. Másodszor pedig a földön akartam aludni, de nem hagytad. – Harmadszor pedig, képtelen lettem volna úgy elaludni, hogy te tőlem pár méterre alszol, miközben meg van rá a lehetőségem, hogy büntetlenül a karomban tartsalak.