Prológus

20.rész

*Harry szemszöge*

Talán 3 hónap után éreztem azt, amit egész 22 évemben sosem. Megtudtam azt, milyen ha az ember igazán szerelmes. De úgy nagyon igazán. Louis felébredt a kómából, de nem is akárhogyan. Énekelt csukott szemmel: " Felkelek melletted, Egy töltött fegyver vagyok, Nem tudom ezt már tovább visszatartani, Csak a tied vagyok, Nem tudom irányítani, Irányítani, Tehetetlenség, És nem érdekel ez nyilvánvaló, Nem tudok betelni veled, Most jobb, hogy behunyom a szemem, Nincs irányítás (irányítás)." Én meg csak bámultam. Azt hittem rosszul hallok! Máris odapattantam mellé és megszólítottam.

- Szerelmem. - mondtam. - Ébren vagy? - ekkor mosolyra húzódott a szája.

- Igen. - felelte Lou. - Hallottam, ahogy szuszogsz és gondoltam énekelek neked egyet. Nagyon borzalmas volt? - húzta el a száját. Elég viccesen festett ahhoz képest, hogy pont most ébredt fel a kómából.

- Dehogy. Épp ellenkezőleg. Nagyon jó hangod van. - mosolyogtam rá. - És, hogy vagy kicsim? Nem fáj semmid? Szóljak valakinek? Mire van szükséged szerelmem? - tettem fel neki a kérdéseket.

- Héhéé, nyugi bébi. - mondta. - A fejem fáj, de nem érdekel, nem kell semmi, azon kívül, hogy itt legyél velem. - majd odahúzott magához és hosszan megcsókolt. Még mindig beletudok szédülni a csókjaiba. Eszméletlen ez az embeer!!

- Biztos? 

- Biztos!

- Oké. - csókoltam meg. - Mellesleg, szeretnéd tudni, hogy történt a baleset? - kérdeztem rá óvatosan.

- Tudom hogy hogy történt. - mosolygott. Meglepődtem.

- Mégis honnan?

- Attól, hogy kómában feküdtem, minden egyes beszélgetést hallottam, amik itt folytak a szobába! - mondta. Mivaan?!

- Mi? Hogy vagy..mii? - zavarodtam össze. Ő meg csak mosolygott. 

- Imádom, amikor ilyen kis értetlen vagy. Szeretlek Harry! - mosolygott és megcsókoooolt. Ahw.

Nagyon nagyon sokat beszélgettünk, de időközben elvitték kivizsgálni, én meg addig lementem és ittam egy kávét. Mikor mentem volna vissza, megláttam, hogy nincs a szobájába. Sőt nem az hogy ő nincs ott, de még az ágya sem. Mi folyik itt? Gyorsan kerestem egy nővért, akitől megkérdeztem hol van Louis. 

- Nővérke, elnézést! Mr. Sytles vagyok, Louis Tomlinson barátja. Megtudhatom, mégis hova tűnt el? Ágyastul?! - erre a nővér elnevette magát. - Mi olyan vicces??

- Oh, bocsásson meg, Mr, Sytles. A barátja mától lekerült az intenzív osztályról az egyik kórterembe. Megmutatom, kövessen. - indult el. Mi? Azonnal utána eredtem. Lementünk a 3. emeletre és jobbra fordulva az első szobába mentünk be. Tomlinson ott feküdt a saját ágyával.

- Kicsim!! - siettem oda hozzá. - Hogy kerülsz te ide? Múr úgy megijedtem. Kerestelek. És amikor nem voltál ott, de még az ágyad se, azthittem, hogy...hogy valami szörnyűség történt! - hadartam, Louis meg ugyan úgy elnevette magát, mint az előbb a nővérke.

- Ugyan már szívem. Mivel jobban vagyok és kivizsgáltak, lehoztak ide, mert már nem súlyos az állapotom! - mondta. - Nem kell egyből a legrosszabbra gondolni! 

- Jolvanna'. - feleltem kínomban. - Szeretlek. - hajoltam oda és leheltem egy puszit a szájára.

- Én is téged Hazz. - mosolygott, majd ránézett a faliórára. - Ühm..nem kéne neked suliban lenned?!

- Hát de, de..

- De mi? Bébi a diploma előtt vagy! Nem csinálhatod ezt! Jó, eddig megértem, itt voltál velem. De jólvagyok! Kérlek. Menj be az egyetemre. Most! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. - Még beérsz a 2. órád végér. Sipirc. 

- Jójó, megyek. Délután jövök!! - csókoltam meg. - Sziaa, szeretlek szerelmem.

- Én is kicsim, sziaa. - mosolygott utánam.

Még valóban tartott a 2. órám, gyorsan besurrantam, majd leültem a helyemre. Azt hittem, a tanár nem vesz észre, de pechremre meglátott. Mr. Walsey nem szeret engem. Én sem őt. Tiszta egál, nem?

- Ohohóóó, Mr. Sytles. Magát is látni? - vigyorgott gúnyosan. - Nagy elszokott az iskolapadtól.

- Enézést Mr. Walsey. 

- Ne tőlem kérjen elnézést, hanem az igazgató úrtól. Lehet nem fog menni ez a diploma.- kacsintott. Engem meg elfogott a düh. Hogy jön ehhez ez az ember, hogy ilyeneket mondjon?! És a ráadás még csak most jött. - Mi volt fontosabb az iskolánál Mr. Sytles?

- A barátom balesetet szenvedett és kómában volt. Ma kelt fel. Végig nála voltam bent a kórházban.

- Aaa, értem. Tehát a kis barátai fontosabbak annál, hogy lediplomázzon. Mondja, mit is akar Ön valójában Mr. Sytles? - kérdezte. Egy halom gúny volt a hangjában.

- Mi köze van ehhez magának? Mondja már meg. A kezdetektől utál engem! Nem hiszem el, hogy nincs jobb dolga, minthogy engem szekáljon!! Foglalkozzon saját magával és ne másnak az életében vájkáljon Mr. Walsey! Köszönöm. - mondtam. Kicsit meglepődtem a bátorságom miatt. A tanár csak nézett egy darabig, majd folytatta az órát. Lehet lesznek következményei, de nem érdekel. Ha annyira aljas, hogy igazgatóságra vigye ezt a kis balhét, hát vigye. Pfuu.. Következő órám jogiismeret volt. Aztán végeztem. Pont a leglazább napra jöttem be. Szerencsére nem történt semmi, így 11:20kor már a kórház felé tartottam, amikor megcsörrent a telefonom. Claire volt az.

- Szia Claire. Mit akarsz? - lehet durva voltam, de már nem jelentett nekem semmit. Meg amúgy se ugye.

- Sziaa Hazz baba. 10 perc múlva ottvagyok nálad, jóó? - nyávogott.

- Nézd, én nem vagyok otthon. És nem is leszek. KÉrlek felejts el, jó? Van valakim. Soha többet nem fogunk dugni. Érted? 

- Hát kösz..Te teljesen hülye vagy, hogy eldobsz magadtól egy ilyen csajt..Na csá.

Délután egész végig Louissal voltam, sokat hülyültünk és csókolóztunk*-*

Sziasztok!:) Meghoztam a 20.részt. Hagyjatok nyomot magatok után. Lots of love, #Kyra <3