Mr Survivor

chapter 1

- Már itt kéne lenniük! - sziszegtem idegesen fogaim közül, s egyre csak karórámat figyeltem.

- Gyerünk már! Hol vagytok? - mantráztam tovább magamnak.
Ha bárki is a három méteres körzetemben állna, a legnagyobb valószínűséggel, bolondnak nézne.

- Miss Flinn! - kopogott felém, szembetűnően vastag szemüvegkeretével, összeráncolt homlokkal, Mr Wallinger.
Arcáról lerítt a kétség és az alakuló idegesség.

- Maga intézte a buszokat, ugye? Nem kellene már, hogy itt legyenek? - érdeklődött, azon a száz közül is felismerhető hangján, s feltűrte ingujját, hogy újra megtudja a pontos időt, ami azt jelzi, hogy mennyit késtek már, azok a nyamvadt buszok.

- De...! Én intéztem, viszont nem így volt tervezve! - mentegetőztem, s éreztem, ahogy izzadni kezd a tenyerem, az arcom meg egészen vörösre pirul.

- A pontosság! A pontosság nagyon fontos! - dörmögte figyelmeztetve, amolyan öregemberes, én megmondtam stílusban, azzal a mutatóujjával a magasba mutogatva, elindult egy csapat gyerekhez.

Na, ez biztosra veszem, hogy egy rossz pont!

Mr Wallinger a tanárok és diákok egyesület elnöke. Minden évben ő a döntő "zsűritag", aki kiválasztja és kinevezi, azt az egy diákot, aki a diákigazgató lesz.
Itt így hívják, de nagyjából annyit takar, hogy a diákönkormányzat elnöke. Kitűnőek az osztályzatai, részt vesz minden programon, illetve szervez.

A tanulók legnagyobb százaléka, hülyeségnek tartja ezt az egész posztot, illetve a hercehurcát, ami körülötte forog. Meg kell érte keményen harcolni!

De számomra ez most a legfontosabb. Ez a verseny.

Mióta gimis vagyok, azóta akarok az lenni. Már két éve gyötröm magam, részt veszek az összes apróságon, ami az iskola által szervezett, rengeteget tanulok, hogy jó jegyeim legyenek.

Egyszóval majdnem minden elvárásnak megfelelek.

Kivéve azt az egy nyavajásat!

Akié ez a pozíció, attól elvárják, hogy jól kijöjjön mindenkivel, mivel neki kell lennie az egyik fő összekötő embernek, akire előszeretettel, feltétel nélkül hallgatnak a diákok.

Szerintem ez már alapjaiban is hülyeség! Minek kell ahoz, minden egyes tanulóval jó viszonyt ápolni, hogy diákelnök legyek?!

Sajnálatos módon, nem én vagyok a legkedveltebb egyén a sulinkban. Sőt, egyáltalá nem vagyok az.

A kommunikációs képességeim elhanyagolható minőségűek!

Egy barátom sincs! És én még azzal nyugtatom magam, hogy csak azért nem, mert a sok tanulás mellett, nincs egy szabad percem se arra, hogy a barátszerzéssel foglalkozzak.

Éppen ezért vállaltam önkéntesen magamra, ennek az útnak a szervezését, hogy kompenzáljam néhány hiányosságomat, és plusz pontokat szerezzek a bizottságnál.

Még az ötlet is az enyém! És erre büszke is vagyok. Hiszen ki ne akarna két hétig sátorozni egy erdőben, és közben csak annyit kell csinálnunk, hogy egy kis önkéntes munkát vállalunk, és a hódokat segítjük, egy kis facipeléssel?

Baljósan újra felém bicegett Mr Wallinger, s az órájára mutogatott.

Nagyot nyeltem, már fejben készültem fel a magyarázkodásra és érvek után kutattam fejemben, hogy miért ne hibáztasson, amikor hangos kipufogó puffogásra lettem figyelmes, s mikor abba az irányba fordítottuk egyszerre a fejünket, szépen sorba zakatoltak felénk a nagy, ötvenfős buszok.

Óriási kő esett le a szívemről a megkönnyebbüléstől, s boldogan Mr W felé pillantottam, aki szigorúan, de mégis elnézően hagyta rám a dolgot.

Ezt megúsztam!

***

Csodálatos volt a közel négy órás utat, az első ülésről végigülni úgy, hogy a sofőr előtti, hatalmas ablakon mindent láthattam. Ilyen sok idő alatt, az ember azt gondolná, hogy az összes zenémet legalább egyszer lejátszottam már, de annyi számom van, hogy épphogy a felét meghallgattam.

Mikor megérkeztünk, mindenkit sürgősen letessékeltek a buszokról és fegyelemre intettek, hogy tömött sorokban végighallgassák a tájékoztatást. Én mindezt oldalról figyelhettem a felügyelő tanárok mellől. Ilyenkor mindig kis kivételezettnek gúnyolnak, mint most is.

- Nocsak, Jady-mady a kis kedvenc! - tekergett körülöttem Violet, a sznob-picsa. Az egyik komoly vetélytársam.

- Én legalább nem veszem meg az embereket! - húztam fel szemöldököm, csípősen visszavágva.

- Mindegy hogy, de engem legalább szeretnek! Ja, és vannak barátaim! - vigyorog ördögien, száján megcsillan a rózsaszín szájfény.

Már épp visszaakartam szólni, hogy nekem ilyen barátok nem kellenek, de megzavart, amikor hangosan belevisított a levegőbe egy éles síp hang, és csoportokat kezdtek alkotni.

Mindegy is!

Egyszer tuti megfojtom ezt a kis... lányt!

Ahooy sziszukák! 😜😘

Tehát ez lenne az új alkotásom😁

Ha tetszett, amit nagyon remélek, akkor jelezzétek valahogy, mert nagyon sokat jelentene 😌🐱

Egyébként be fog indulni nemsokára a történet és izgalmas lesz!🙈✌

xx Bogszisza✨💕