Mr Survivor

chapter 9

- Gyere már! - súgta, rám ripakodva egy perccel később Derek.

- Hova? Szerinted eddig eljön bárki is? Kétlem! - feleseltem feszülten.

- Jó, akkor maradj! - hagyott hátra közönyösen.

Hevesen felpattantam, s utána botladoztam, bepöccenve.

- Képes lennél itt hagyni?! - sziszegtem zaklatottan.

- Nem mondhatom meg mit tegyél! Felőlem azt csinálsz, amit akarsz! - magyarázta hektikusan maga elé, még csak meg se fordult, hogy a szemembe mondja, csak csörtetett tovább céltudatosan.

Hogy lehet ennyire felelőtlen, hogy csak így.... itt hagy?!

Folytattam az utána való sprintelést, hogy beérjem, s úgy éreztem, hogy itt az ideje, hogy megtudjam, miért szökött ő is el? Hiszen neki elvileg, semmi vesztenivalója sem volt.

- Szóval, miért futottál el?

- Kétlem, hogy be kéne számolnom neked róla. - szuszogta semlegesen, s ennyivel el is intézett. Akkora egy önelégült tuskó! Az ilyen tényleg egy erdőbe való és nem az emberek közé!

- Huhh, most nagyon titokzatosnak hiszed magad, mi? - huhogtam gúnyosan, undorral hangomban.

- Miért kéne elmondanom neked ezt? Még azt se tudom, hogy hívnak! - reagálta bosszankodva. Legalább már valami reakciót ki tudtam belőle húzni, még ha az a bosszú is volt.

- Én se tudom a te neved! - hazudtam, megpróbálva elhitetni magammal is, hogy még hihetőbb legyen, hiszen mindenki tudja, hogy hogy hívják, aki meg nem, az valószínűleg hülye, mivel annyiszor említik a nevét, hogy nem kell hozzá valami nagy tudás, hogy megjegyezzék.

- Chh, na persze! - nevette el magát cinikusan. Látszólag tisztában van azzal ő is, hogy mennyire ismert a suliban.

- Honnan tudnám, hogy hívnak? - próbáltam tovább győzködni, az igazamról.

- Nevetséges vagy... - kacagta el magát, úgy mint az előbb. Nem hitte el, hogy van olyan, aki ne ismerné. Mekkora egy egoista!

- Te meg önelégült és gyerekes! - vágtam vissza harciasan és sértetten.

***

Már közel egy órája bolyongtunk az erdőben, minden egyes reccsenésnél, vagy bagoly huhogásnál összerezzentem, miközben állandóan Derek nyomában jártam, csak néhány csipkelődés hagyta el a szánkat, egyébként néma csend uralkodott, s a levegő hőmérséklete, még vagy két-három fokkal esett, mikor megtorpant.

Csak állt és nézett ki a fejéből. Az eget kémlelte, gondolom a csillagokból próbált igazítást nyerni, vagy épp imádkozott, hogy jussunk már vissza valahogyan.

- Eltévedtünk, igaz? - sétáltam mellé halkan, s ezt most teljes komolysággal kérdeztem.

Nem szólalt meg, nagyképű stílusához híven. Úgy döntöttem, utánozom kicsit és én is olyan leszek vele, mint amilyen ő velem, néhány dolgot leszámítva.

Titokzatos leszek, nem fogok függni tőle, hanem magabiztosan a saját utamat járom, ezért rá se nézve, megindultam a sötétség felé. Minél gyorsabban, minél messzebbre akartam jutni. Azt akartam, hogy én legyek az, akit követ, az alfa.

Már elég elől jártam, mindig arra várva, hogy követni fog, de nem halottam, hogy ezt tette volna. Nem várhatok egy idegenre! Nekem is ki kell jutnom, s ha már miatta ilyen belülre elfutottam, mert hülye módon követtem, mint Violet, mert azt gondoltam naívan, hogy tudja merre megy, most ezt jóvá kell tennem. Meg kell találnom az utat!

Visszaemlékeztem, hogy mi az, ami a tábor felé irányíthat, apróságok, amik segíthetnek, de folyton elvonta a figyelmemet, Derek, még a fejemben is. Ahogy veszekedtünk, már az első perctől, ahogy hisztisnek nevezett, ahogy szétbarmoltam a fél napi munkáját, és ahogy ő hirtelen felindulásból összevizezett. A kedvenc ruhadarabomat zöldesre festette, a folyó algás vize, ami épp hogy kijött belőle, de undorító halszagúvá tette.

És ekkor ugrott be!

Megvan! A folyó!

Ha megtalálom a folyót, akkor csak le kell sétálni a mentén, és máris a táborban leszünk!

Az boldogságtól és az elragadottságtól, meglehet, hogy véletlenül elkezdtem hangosan motyogni, s egy selymes hang térített észhez.

- Kihez beszélsz?! - szólalt meg értetlenül, egy grimasszal az arcán Derek.

- Tessék? Ja, senkihez! Meg se szólaltam! - ráztam ellenkezve a fejem, összeszorult torokkal.

Mégis utánam jött! Egy pillanatig még kiélveztem, a tudatot, hogy követett. Még féloldalasan el is mosolyodtam, ami miatt lehajtottam a fejem, s magamra húztam a kapucnit, hogy takarja az arcom.

- Ja, persze... Úgy, ahogy a nevemet se tudod... - cammogta szkeptikusan.

A szememet forgattam, amit sajnálatos módon ő nem láthatott, mivel sötét volt, s így olyan lett, mintha reakció nélkül hagytam volna, az előbbi kijelentését, de lehet így tűnt felnőtesebbnek, hogy ráhagytam.

- Király, itt ragadtam az erdőben egy őrülttel, aki magában beszél! - sóhajtotta méltatlankodva. Nem úgy hangzott, mintha viccnek szánta volna.

- Nekem mondod? Én is, és még a nevét se tudom... - hajtottam le a fejem, elfojtva egy halk nevetést.

Helloo, it's me📞😂

Tehát;
Remélem tetszett ez a rész😉

Ha igen, akkor jelezd valahogyan😀💕