Mr Survivor

chapter 3

Egy trombita fülsiketítő zaja keltett fel, hétfő reggel.
Túléltük az első éjszakát, és bármennyire is hittük azt, hogy lesz mégegy tagja kis csapatunknak, nem jött senki. Úgy néz ki, teljesen elintézte ezt nekünk Katherine.
Annyira jófej dolog ez tőle!

Már alig vártam, hogy találkozzunk és elmesélhessem, hogy neki köszönhetően, fél nap alatt, már két barátot is szereztem.

Halk morgolódásra lettem figyelmes és a takaró sutyulására. A forgolódás a velem szembenlévő ágy, felső szintjén alvó Rosietől származott, aki morcosan felült és rekedtes hangon vadul szidásba kezdett.

- Ez meg mi a franc?! - vágott undorodó fejet, mérgesen grimaszolva, amihez tökéletesen passzolt, a fekete, kócos haja. Kiköpött őrült tudós kinézetet kölcsönzött neki.

És még én vagyok a pszihopata gyilkos! Na persze! Akkor ma reggel még nem nézett tükörbe!

- Szerintem ez Mr W ötlete volt! Tudjátok milyen bolond tud lenni. Bármiben lefogadom! - nyöszörögte a paplanja alól Cassie, és szép lassan felült.

- Nekem mondod?! Az az ember mindig bolond! Mint már este is mondtam, most próbálok minél jobban a kedvében járni, de egyszerűen lehetetlen! - méltetlankodtam az álmos, rekedtes hangomon.

- Oké, oké! Nem vagyok elfogult, de azért ez már nem túlzás?! Elvégre nem vagyunk katonák! - tért vissza a harsogó ébresztőnkhöz.
Nagyon megragadt benne.

Csak megvontam a vállam, egy értetlen mosollyal, amin Cass nevetni kezdett.

***

Mikor elkészültünk, a nyolc órási reggelin részt vettünk, majd mindannyiunkat egy csapatba osztva, elindultunk a mi helyünkre. Tévedtem, mikor azt hittem, hogy csak a hódokat fogjuk segíteni, mert sok más állatnak is építenünk kellett etetőket, meg hasonlókat.

Általában a fiúk kapták a nehezebb munkákat, mint amilyen, a farönkök cipelése, egészen a folyóig, ahol egy másik csapat tette vele a dolgát.

Mi madáretetőket építettünk, egy hatalmas, nyitott faépítmény alatt.

- Jól van lányok! Még mielőtt teljesen elfogy a fa, kéne hozni utánpótlást az erdőből, ahol már egy tömegnyi fiatal, csak nektek, erre a célra kiválogatta. Csak ide kell cipelnetek! - emelte fel a hangját, hogy mindenki hallja, a "csoport felügyelőnk", Katherin, mert ki lenne jobb egy kézműves foglalkozás irányításra, ha nem a rajztanár.

Hangos nyávogásban tört ki a lányok valamennyi része. Senki sem akart jelentkezni.

Valószínűleg közrejátszott a Kat iránti tiszteletem is, és a hálámat akartam kifejezni azzal, hogy önként jelentkezek, és ezzel a lehető legjobban levegyem a válláról a terhet. Így tehát a következő pillanatban már azon kaptam magam, ahogy a földútban hagyott vastag keréknyomokat követem, egészen belülre az erdőbe.

A naptól ragyogott az egész, minden olyan nyugodt volt, tiszta. Régen nagyon sokat kirándultunk a szüleimmel, de ez mostanra sajnos nagyon kevés alkalomra csökkent.
Nem tudná megmondani a pontos okát, hogy miért.

A hangokat követtem, mikor megpillantottam pár fiút, s egy tanárt.

A nagy vihar által kicsavart fákat próbálták összeszedni, de ez elég nehezen ment, mivel a hatalmas, vaskos törzseket, még mindig nem takarították el gépekkel a munkások, ezért azok maradtak, mint zavarótényezők.

- Jó napot! - köszöntem a legbájosabb hangomon, Mr Hogyhívjáknak. Nem tudom a nevét, de azt szoktam hallani, ahogy a testnevelés órájuk alatt, ordibál a fiúkkal.

- Jó napot! - méricskélt szigorúan, majd újra a dolgozó fiúkra nézett és harsányan elkiáltotta magát, miközben valakit szidott.

Némán álldogáltam addig, amíg befejezte és végig, iszonyatosan kínosan éreztem magam, de újból összekapartam a bátorságom és feltettem a kérdésem.

- A madáretetőkhöz kell fátvinnem. Hol találom meg őket?

- Honnan tudjam?! - köpte felém, idegesen és mérhetetlen ellenszenvvel - Mi vagyok én? Mindent én se tudhatok, nem látod így is mennyi dolgom van?

Bármennyire is felhúzott ez a lealacsonyodó, idióta hangneme, nem verhettem ki a hisztit, így higgadt maradtam. Egy pár másodpercig még ácsingóztam némán, és mikor feltűnt neki, hogy addig bizonyosan nem tűnök el, amíg választ nem ad, végre megszólalt.

- De... ha tippelnem kéne, a folyóhoz vitték - cammogta durcásan és hasonló mogorván.

- Köszönöm! - csiviteltem hálálkozva.

Kössz szépen! Idióta vén szar! Most igazán megtiszteltél azzal, hogy válaszoltál, erre a nagyon bonyolult kérdésre!

Unottan a folyóhoz siettem. Öt perc kutyagolás után már meg is hallottam a víz selymes csobogását.

Már alig kellett párat lépnem, és elém is tárult a csillogó kékség és mellette sok fiatal, akik közül nem mindenkin volt már póló.
Néhány másodpercig szememmel felnőtt után fürkésztem, de mivel csak a vízzel egymást pocsoló, idétlenkedő focistákba ütköztem, ezért kénytelen voltam valakit végre megszólítani, mert attól tartottam, hogyha tovább ácsingózok így, mint egy idióta, még azt feltételezik, hogy leskelődök utánuk.

Ja persze! Pont ez lesz a legjobb dolgom, hogy őket bámuljam, meg a hiper-szuperül kidolgozott felsőtestüket, ami egyébként tényleg jól nézett ki, de a gazdájuk kevés agya, túlságosan is taszított ahoz, hogy kísértésbe essek.

Nagy levegőt vettem és a hozzám legközelebb álló, szintén póló nélküli, barna hajú srácnak kiáltottam, hogy észrevegyen, mivel háttal volt nekem.

- Hé! Te! - szólítottam meg magabiztosan, s erre felkapta a fejét és felém fordult.

Ó. Te. Jó. Ég!

Jó, most már sejthetitek, hogy innentől benne lesz Manu 😌💞

Remélem tetszett és még nem húztátok el a csíkot, mert eddig uncsikaka volt💩🙈

Bog💕😺