Mr Survivor

chapter 6

Nagy szerencsére, Derek nem tűnt fel, másnap sem az ebédlőben. Reméltem, hogy az eggyel későbbi időpontra van beosztva ő is, meg az a hülye brigádja.

Visszatértünk a már sajátunknak mondható házunkba és Rosievel, kimerülten bedőltünk az ágyba. Megint. Cassie elment, hogy ihletet merítsen a rajzaihoz, és egy rajzfüzettel, meg ceruzával eltűnt, majd egy jó óra múlva, mikor már sötétedni kezdett, berontott az ajtón.

- Cass már hét óra! Már azon morfondíroztam magamban, hogy utánad megyek, hogy nem tévedtél-e el! - tört ki belőlem a megnyugvás szele, mikor megláttam szöszi barátnőmet, hogy előkerült.

- Csajok! Nem hiszitek el, hogy mit hallottam! - lépdelt közelebb izgatottan, s a két ágy között megállapodott, hol rám, hol Rosiera pillantva, aki már erre a kijelentésre felkapta a fejét.

- Izgalmat szimatolok! - jelentette ki a tenyerét dörzsölve, mint aki valami igazán rosszban sántikál.

- Ahogy elsétáltam a házak között, meghallottam, hogy a fiúk este ki akarnak szökni. Valami játékot, vagy mit, szerveznek! - kerekedtek ki szemei, s így egészen félelmetessé vált.

- Hogy-hogy ezt csak most tudjuk meg? Ott a helyünk! - rimánkodott csalódottan R.

- Mit beszélsz?! - ripakodtam rá, s fejemet felé fordítottam - Ha ez tényleg igaz, akkor azonnal meg kell akadályoznunk! Nem történhet semmi baj, főleg most, hogy Mr W végre, történelmi pillanatban részesített, és valószínűleg életemben ez volt az utolsó alkalom, de megdicsért!

- Jaajj Jade! Ne legyél már ennyire savanyú! - szidott le Rosie, majd hirtelen lepattant az ágy széléről és egy pulcsit kapott fel magára.

- Te ezt nem érted! Máskor is lesz lehetőségünk bulizni, meg bajt keverni, de most ezt meg kell semmisítenünk! - győzködtem halál komolyan, és rámenősen.

- Jesszus Jady! Felcsaptál terminátornak, vagy mi a fene? - ráncolta össze homlokát. Nem tűnt úgy, hogy meggyőztem.

- És te Cassie? Neked mi a véleményed erről az egészről? - pattantam fel én is és elé álltam.

Pár pillanat lélegzet-visszafojtás után, végre megszólalt, szokásához híven halkabban.

- Bocsi Rosie, de szerintem se a legjobb ötlet az, hogyha beszállunk a játékba! Inkább próbáljuk megakadályozni... - felelte akadozva.

- Na végre! Egyetértek! - kiáltottam egyet, amiért igazat adott nekem.

Mindketten felvettünk még egy pulóvert, mielőtt kimentünk. Nem volt hideg, hiszen nyári estén mit várna az ember, csak éppen hűvöskés volt, és kitudja mennyire fog fújni a szél. Elvégre egy erdőben vagyunk! Én direkt egy szürke, kapucnis, cipzárosat vettem, pont emiatt.

Még nem kellett bujkálnunk, mivel nyolcig szabadon lehetett járkálni, viszont az volt a legsajnálatosabb dolog, hogy mivel túl sok ház van, ezért már meg se fogják próbálni, ellenőrizni mindenkit egyesével, s így oda megy mindenki, az éjszaka közepén, ahova akar.

- Cassie? Esetleg van pontosabb információd arról, hogy hova mehettek? Vagy hogy kb mikor? - kezdte Ros tapintatosan, de Cass csak bőszen csóválta a fejét, hogy nincs semmi fogalma erről.

- Akkor van egy ötletem! - csillant fel R szeme - Menjünk addig a fiúk házához, ott kivárjuk amíg elindulnak, és akkor majd követjük őket!

Igen, tényleg ez bizonyult a legésszerűbb ötletnek, ezért így is tettünk.

A számokkal beosztott területek nem könnyítették meg sajnos a dolgunkat, mivel nem tudtuk, hogy merre laknak azok a híres fiúk, és ekkora területen még a hangokból se tudtuk kikövetkeztetni.

Az első szám a területet, a második pedig az, azon belül elhelyezkedő kunyhó számát volt hivatott jelezni. A miénk a 36, tehát a harmadik körzet. Jelen helyzetben, igaznak bizonyult az a hasonlat, hogy a sötétben tapogatóztunk, mivel még a kerületek pontos számát se tudtuk, nemhogy azt, hogyan fogunk odakeveredni, ezért a jó öreg, sétálást választottuk.

Kigondoltuk, hogy csak a takarodó után fognak kiszivárogni, hiszen ők nem tudnak még arról, hogy nem fogja őket senki sem ellenőrizni.

Ahogy a sok soron végigkószáltunk a pislákoló fényekben, az út túloldalán, az egyik házikó előtt ülve, megakadt a szemem rajta. Ott ücsörgött Derek, s körülötte pár focista és szurkolólány.

Hirtelen megálljt parancsoltam a lábaimnak és a legközelebbi faház mögé ugrottam, akár egy párduc, magammal rántva az értetlenkedő barátnőimet. Mikor sikerült felvilágosítani őket, hogy miért is tettem ezt a váratlan fordulatot, megbizonyosodtak egy kis leskelődéssel az igazamról, s lenyugodva, csendben, befészkeltük magunkat a fa tövébe.

Arra gondoltam, hogy nehéz lesz visszafognom magam, amikor újra találkozunk majd, viszont most, hogy ott volt, békésen, csak a fájdalom árasztott el. Sose bántak így velem, eddig!

Néha kidugtam a fejem, az építmény takarásából, hogy igazolást nyerjek arra, hogy még mindig ott beszélgetnek, de mikor néztem őket, egyre csak az forgott az agyamban, hogy úgy érzem, mintha valamiből kimaradnék.