Mr Survivor

chapter 19

A hasam korgása megállított, korogni kezdett az éhségtől. Fejvesztve köröztem egyet fejemmel, élelem után kutatva, de az égadta világon semmi. Majd meghalok, egy teljes napja nem ettem semmit! Ez nálam rekordnak számít, hiszen normál esetben folyton csak zabálok.

Gondolkodóba estem. Mi lenne, ha szólnék Dereknek? Csak megállna, nem? Nem lehet ennyire kőszívű... igen, még ő se.

- Basszus... mindjárt éhen halok! - búgtam halkan. Úgy hittem, hogy már eléggé összeszedtem az erőmet, hogy készen álljak szólni neki, de mikor odakerültem, egyszerűen csak elhagyott minden bátorságom. Szertefoszlott és egy bizonytalan sutymorgást hagyott maga után, amiből adódóan megint úgy tűnt mintha csak magamban beszélnék.

Még csak meg se hallotta, legalábbis nem bizonyította semmilyen tettel az ellenkezőjét.

- Héé! - szóltam rá erélyesebben, mire már felkapta fejét, de újból nem tisztelt meg teljes figyelmével, ezért csak maga elé meredt, a fák közé, sóhajtozva.

- De ha egyszer megegyeztünk, akkor mi a faszomért kell megszólalnod?! - pördült felém, eszeveszetten, mint egy veszett állat, épphogy a szája nem kezdett habzani.

- Oké, de ettől még nem kell káromkodni! - húztam össze szemöldökömet. Kezdte elönteni az én agyamat is a vér és az ideg, a csontjaimban azt a robbanó érzést véltem felfedezni, amit utoljára akkor éreztem, mikor a vitacsoporttal az országos bajnokságon voltunk és vesztésre álltunk.

Szóval Derek Robins ugyanezt a reakciót váltja ki belőlem.

- Akkor káromkodom amikor csak akarok! Majd pont te fogod megmondani nekem, hogy mit csinálhatok! Még a rendes életben sem, nem hogy az erdő közepén! Nem érdekel, hogy csak ketten vagyunk és eltévedtünk! Tudod, pont leszarom! Ha egyedül lennék, legalább csend lenne... - trappolt felém egyre közelebb és közelebb, miközben izmai láthatóan megfeszültek, még a nyakánál is.

Egészen kevés lett a villámokat szóró szemei és köztem a hely. Elképzeltem mi lenne, ha most fordulnék el és hatalmasat pördülve, a hajam összes szála felpofozná, azt a szemtelenül helyes arcát.

Menő lenne, mint a filmekben. De az a valóság és nem tehetem meg. Pedig még egy igazi pofont is megérdemelne. Ha csak egy kicsit jobban ki tudnék állni magamért, nem hagynám, hogy egy elkényeztetett kölyök, így beszéljen és bánjon velem.

Megérdemli már, hogy tegyek ellene valamit!

Igaz is!! Én nem maradok egy ilyen faragatlan bunkóval! Leszarom, ha egyedül kell mennem, úgyis van már tervem, mert valaki gondolkozásra is használja a fejét, nem csak panaszkodásokat gyárt benne. És legalább megkapja, azt a híres csendet! Legyenek boldogok...

-Tudod mit?! Csendet akarsz?! - vontam fel szemöldökömet, s közelebb hajoltam undorodva és csökönyösen a már így is, szinte a nyakamban lihegő fejéhez. Derek nem leplezte, hogy ezen a tettemen és kijelentésemen mennyire meglepődött. Ragyogó kék szemei megakadtak az enyémeken, majd lejjebb futtatta azokat, az éppen, nem túl előnyös kompromisszumra, nyíló számra. Pupillái látványosan nagyobbra nőttek, s ott ahogy, megmerevedve állt előttem, nem tudva mit is akar, számomra is megállt az idő.

Ha nem ő lenne... Mármint ha nem az a bunkó szexisten, hanem...

más.

Megráztam fejem, s észhez tértem. Helló! Ez Derek Robins! Az a kicsit se kedves fiú, aki az előbb ordított le annyiért, mert meg mertél szólalni! Ébredj!

...és folytattam;

- Jobb lesz, ha külön megyünk tovább! - szűrtem fájdalmasan fogaim közt, bosszúsan összeszűkítettem szemeimet, s lehajtottam fejem. Mintha egy hatalmas súly húzta volna le nyakam, olyan hirtelen tettem. Könnyebb volt így, hogy nem nézek tovább a szemébe.

Derek nem szólt semmit. Mikor visszanéztem rá, még mindig szoborként figyelt, s szeméből eltűnt a csillogás és felváltotta valami egészen más, a nagy semmi. Látszott benne a homály, ami szinte tapintható volt, és a semmittevő komorsággal vegyült el.

Hatalmas sötét, elágazó szempillái rebbenése nélkül, feszülten összeszorította állkapcsát, megfeszült egész arca. Semmitmondóvá vált, lehetetlenség lett volna leolvasni róla, hogy mit gondolhat most.

Ezzel a feszes arcával, nyelt egy aprót, mint aki időt nyer, majd üresen bólintott lassan.

Meglepődtem, hogy beleegyezett, de azon még ennél is jobban, hogy a szívem, mint amit kifacsartak, olyanná vált.

Álcázva csalódottságomat és sérelmeimet, én is bólintottam egyet, beleegyezően, s egy utolsó pillantást vetve kifejezéstelen vonásaira, elszegtem fejem, azzal elindultam abba az irányba, amelyiket a legmegfelelőbbnek véltem.

Ekkor vált igazán ijesztővé számomra a helyzet. Egyedül maradtam egy erdőben, és most már nem Derek Robinssal, hanem csakis saját magammal.

Sorry a csúszásért😌💙

Bog💕😺