Mr Survivor

chapter 5

Miután végre, nagy nehézségek árán, de megszereztem azokat a nyamvadt "kérgeket", visszacammogtam velük a központba, ahol még vagy öt madáretetőt eszkábáltam össze, nagy mérgesen. Minden egyes ütésemnél, Dereket képzeltem a szög helyébe.

A többiek, mivel lerítt rólam, mennyire kivagyok idegileg, ezért jobbnak látták, nem firtatni azt, hogyan lettem csurom vizes. Az egyetlen mázlim, hogy legalább nem fekete melltartót vettem fel, vagy hogy egyáltalán volt rajtam fehérnemű! Jó azért ez hülyeség, mert mindig van rajtam.

Mikor a délelőtti foglalkozásnak, valljuk be őszintén, ingyen gyerekmunkának, vége szakadt, Mr Wallinger keresésére indultam, hátha van számomra valami feladata. Tudom, elég nyalizós vagyok, de mint azt már említettem, muszáj valahogy kompenzálnom a hiányosságaimat, főleg most, hogy még egy utálót szereztem, Derek képében.

Jól képzeltem, Mr W a konyha körül sétálgatott, mint mindig, most is a hasára gondolt. Egyszer, amikor volt valamilyen program a suliban, megmentettem neki pár csokis muffint, mert hogy így adtam oda neki, csak kedvességnek és nem nyalizásnak tűnt.

- Mr Wallinger! - siettem oda hozzá.

- Igen Jade? - fordult felém, a szokásos rossz modora nélkül. Egy pillanatra el is csodálkoztam rajta, hogy miért van ilyen jó kedve, hogy nem a vezetéknevemen szólított.

- Öhm... Jajj, csak azért érdeklődök, hogy kell-e esetleg egy kis segítség? - mosolyogtam zavartan, s már készítettem elő az agyamat arra, hogy majd egy hosszú listát kell megjegyeznem, tele a gondjaival.

- Az igazat megvallva, most nincs semmi feladat, amit adhatnék. Minden a legnagyobb rendben történik és ezt nagy részben, neked köszönhetjük!

Tessék?! Most csak álmodom? Csak nem elismerés volt, amit hallottam? Mr W elismerte a három hónapja tartó, nehéz munkámat és a következményét? Nevetséges, de esküszöm, ez életem legjobb napja!

- Áhhh, igazán semmiség... - feleltem szégyenlősen, mert a meglepetéstől zavarba jöttem.

Íme, ma valami jó is történik! De mostantól mindennek a legnagyobb rendben kell lennie! Semmi butaság!

***

A szobánkban átöltöztem és kiterítettem a még mindig nedves ruhámat a felettem lévő ágyra. Ha már úgyse lesz ott senki, akkor én legalább használjam ki az előnyeit.
A pólóm bűzlött a halszagtól, s a víznek azt a zöldes színt adó alga, mindenhol megfogta, így muszáj voltam, kicsit mosni rajta.

A délutánt már máshol töltöttük, a konyhán. Én mélyen belevetettem magam a "háttérmunkák" szervezésébe, amíg a többiek a kenyereket vajazták.

Mint az őrült, úgy rohangáltam, A pontból B pontba, egyik embertől, a másikhoz. Mire lefixáltam, hogy mi lesz a holnapi menetrend, és összeírtam, hogy a mai napról mi a véleményem, a lányok is végeztek.

- Egy óra múlva vacsora! - vetődött bele gondtalanul Rosie a paplanjaiba.

- Végre végeztünk! El se hiszem, hogy ennyi kenyeret kellett csinálnunk! - sóhajtozott mézesmadzag hangján Cassie.

- És neked milyen napod volt? - érdeklődött izgatottan, némi gúnnyal hangjában R. - Megszáradt már a pólód? Tudod, amelyik olyan rejtélyes módon lett csupa víz!

- Tényleg Jade! Még mindig nem vagy hajlandó beszámolni róla?

Felültem gondterhelten fújtatva és beszédre nyitottam szám.

- A délelőttöm szörnyű volt! Sőt, egyenesen katasztrófa! - szorítottam össze a szemem, ahogy visszaemlékeztem, s szinte fájt, ahogy újra lepörgetem az agyamban azt a veszekedést, amit az alig ismert Derekkel ejtettem meg.

- Igeeen? Bővebben? - unszoltak, nagyjából egyszerre. Már nagyon egy hangon pendülnek, s ezen el is mosolyodtam.

- Elmentem az erdőbe, mert úgy volt, hogy ott lesz az anyag, amit hoznom kellett, de az az idióta Mr Akárki, tudjátok, az az elmebeteg tesitanár? - bólogattak - Szóval, ő azt mondta nekem, hogy nem tudja hol van, de ezt is már szinte, ki kellett erőszakolnom belőle! De aztán, végül csak kitalált valamit, hogy menjek a folyóhoz, és talán ott lesz. De a folyónál meg nem volt egy rohadt tanár sem, csak buta kölykök, és az egyiket megszólítottam. Pechemre Derek Robins volt az!

Rosie a név hallatán, majd kiugrott a bőréből, az izgalomtól, a szemüvege az ugrándozástól, majd lerepült, Cass pedig úgy ámult, mintha most tudta volna meg, hogy amiről, azt hiszi az élete, csak egy álom.

- Jézusoom!! - visítozott már a visszafogott verzióban R - Derek Robins?? A szuperszexi Derek Robins?

- Khmm, igen, gondolom... Szerintem itt csak egy Derek Robins van, szóval, kizárásos alapon... - dünnyögtem, s hasonló műfajban meséltem el nekik, az egész történetet, egy-két apró részlet kivételével. Az elejétől a végéig nagy figyelemmel hallgattak, s csak egyszer kétszer törték meg a csendet, annyival, hogy felkacagtak. A faggatósdit, a Mr W-től kapott dicsérettel zártam, ami miatt azt mondták a lányok, hogy igazán büszkék rám.

Már csak pár perc volt a vacsoráig, ezért erőt vettünk magunkon és átslattyogtunk, fáradtan az ebédlőbe. Már csak azon rimánkodtam, hogy Derek Robins, igen az a szuperszexi, ne kerüljön a szemem elé, mert egészen biztos, hogy akkor egyikünknek baja esik.

És nagyobb az esély rá, hogy neki.

***