Mr Survivor

chapter 8

Hátrafordultam, hogy végigmérjem az emberek arcát. Rosie mosolygott, amolyan ördögien és feltartotta felém a hüvelykujját, hogy bíztatson, Carrie ennek a totális ellentéte volt, mert nyúzott lett az arca és idegesen keresztbefonta karját. Violet forrt a dühtől, hogy elrontottam a kis álom, nem tudom, randiját talán.
Mindenesetre engem boldoggá tett ez a tény, hogy végre valahára én is visszavághatok neki.
A fiatalok többi része, akik számomra ismeretlenek, kíváncsian, némelyikük elismerően nevetve, lesett ki az előtte álló háta mögül.

- A játék szabálya, menj el a nagy fáig! - tájékoztatott a focista. Bólintottam, s megindultam.

-Mikor visszajövök, mindenki megy vissza a táborba! - kiáltottam hátra, s már bent is voltam az erdőben. Még a zaj beszűrődött, amit a csalódott tinik adtak ki.

A gondolatom furcsamód, nem igazolódott be. A szemem már hozzászokott a sötéthez, ezért bőven tovább láttam, mint az orrom. A lombok közül beszűrődött a holdfény, ezzel csodálatos ezüstös színt adva mindennek. A föld ezen a részen nedvesebb volt, a sok mohától, ezért állandóan figyelnem kellett, nehogy elessek.

Még mentem pár tíz métert a győzelem mámorával fejemben, mikor eszembe jutott, hogy nem beszéltünk meg pontos szabályokat, és gőzöm sincs, hogy meddig kéne még mennem. Az nem szabály, hogy menj el a nagy fáig! Itt mindegyik fa nagy! Egyáltalán honnan szedték ezeket a paramétereket? Körülnéztem, s mivel nem annyira volt kecsegtető az erdő további része, ahova akaratomon kívül is, ijesztő lényeket képzeltem, inkább visszafordultam.

Arra a következtetésre jutottam, hogy már bőven túl is mentem azon a bizonyos nagy fán.

Mint egy félős kislány, szinte szaladtam vissza, mikor a távolban fel-fel villanó fényeket láttam meg. A bokrok levele között szűrődött át több elemlámpa, egysugarú pislákolása. A lábam földbegyökerezett. Halkan lopakodtam közelebb, amikor meghallottam Mr W érdes, és félelmetesen mérges hangját.

Ha meglát, hogy én is itt vagyok, főleg, hogy játszottam, megöl! Sose fogom tudni neki bemagyarázni, hogy én csak rendet akartam köztük csapni! Miért hinne nekem?

- Mindenki azonnal jöjjön ki az erdőből! - ordította, s a fénnyel ide-oda cikázott. A gallyak, amikre rátaposott, egyre közelebb zördültek hozzám. A vér megfagyott bennem, s semmi más jó ötlettel nem tudtam hirtelen előállni, minthogy berohanok az erdőbe, elbújok előle, aztán mikor minden lecsendesül, szépen visszaszököm a táborba.

Hevesen kapkodni kezdtem a lábam, s próbáltam minél halkabban futni, nehogy a hang után követni tudjon. Az arcomba csaptak az ágat, s néha a pulóverujjam beakadt ide-oda, de ez nem akadályozhatott meg a menekülésemben.

Még mindig eljutott hozzám Mr W súlyos lépéseinek hangja, s gyorsan hátrafordultam, hogy megnézzem, mennyi távolság van még köztünk, amikor nekicsapódtam valaminek. Előrekaptam a fejem, s ijedtemben majdnem felsikítottam, amikor befogta a számat. Óriási nagyra nyílt szemeim, összeszűköltek a gyűlölettől, amikor fejbe kólintott a felismerés, hogy ki is az.

Derek Robins.

A holdfény az ő arcának is különleges csillogást adott, s kékes szemi szinte világítva ragyogta felém.

Erőszakosan letéptem a kezét a számról, s halkan, de bosszúsan súgtam:

- Te?

Ő is hasonlóan örült a velem való találkozásnak, s flegmán fújtatva, forgatta szemeit, majd egy másodperccel később megzavarta utálkozásunkat, hogy a léptek megint kezdtek beérni minket.

Sarkon fordult és olyan gyorsan szaladt, hogy rendesen kapkodnom kellett a lábamat, hogy utolérjem. Cikázva kerülgettünk az óriás fákat, alig látva, merre tartunk. A telihold annyi segítséget sajnos nem nyújtott, hogy legyen fogalmunk róla, merre kéne menni, de legalább nem estünk hasra.

Hosszú percekig csak szeltük az erdőt, bármilyen úti cél nélkül, de úgy elfáradtam, hogy már muszáj voltam megállni, hogy fújjak egy kicsit. Nekitámaszkodtam egy vaskos törzsnek, s levegőért kapkodtam, miközben szétnéztem. Az az érzésem támadt, hogy nem tudom hol vagyok, és a sok kanyar után, bármelyik utat is néztem, épp annyira bizonyult jónak, vagy rossznak, mint a többi.

Most már a hátammal dőltem a fa moha nélküli részének, s lassan és elkeseredve csúsztam le a földre. A fejemet hátrahajtottam, megadva magam a természetnek.

Valljuk be, fogalmam sincs, hogy hol vagyok, és már az előttem száguldó, Derek is eltűnt.

Nagyszerű!

WARNING!!🚫

DEREK TIME 😁😇

Remélem, azért nem sokaltok be😂😉💕