Mr Survivor

chapter 13

Újra csak a néma, sötétben való botorkálás volt a legtöbb, ami történt velünk egy ideig.

Rohadtul elegem lett már abból, hogy egy nyamvadt szót se szól, és ráadásul nem elég, hogy a huhogástól és az árnyaktól majd frászt kaptam, még ott volt pluszba az is, hogy ma este nem jutunk vissza a táborba, és ha ezt észreveszi valaki a tanárok közül, akkor nekem végem. Szó szerint annyi nekem.

- Akkor most mi lesz? Keresünk egy odút? - szaladtam mellé, s tele kétellyel tettem fel neki, a cinikusnak szánt kérdést. Azt hiszem, tudat alatt, ezt valami viccnek szántam, de nem jött be nála, mivel mosoly helyett, egy morgásszerű sóhaj hagyta el a száját, s forgatni kezdte szemeit.

- Neeem! Most nem egy odút keresünk, hanem egy tisztást, vagy tudom is én mit, ahol le lehet feküdni, anélkül, hogy hatvan kő meg gyökér állna az oldalunkba! - szótagolta, mintha valami értelmi fogyatékos lennék, s ezzel a felfogásomat segítené, de ez a lekezelő stílusa csak megint sikeresen felnyomta az agyamat és robbanásra kész lettem.

- Köszi! Ha rendesen mondod, már meg sem értem! - mérgelődtem undokan.

- Gondoltam... - suttogta, mint aki inkább csak magának mondja, de én is meghallottam, s elképedve felkaptam erre a kijelentésére a fejem.

- Tessék?! - csattantam fel, kikérően.

- Aki egy odúban akar aludni, arra nem lehet mást mondani, mint az, hogy idióta... - rázta a fejét gúnyosan nevetgélve.

- Tudod mit? Inkább hagyjuk! - hagytam rá, mielőtt még nagyon érett mentegetőzésbe kezdett volna, hiszen abban úgyis csak neki lehetett volna igaza, hiszen ő Derek Robins. Mindig neki van igaza, még ha nem, akkor is!

Újra csak a kínzó csend uralkodott köztünk és az egész erdőn egyaránt.

Mégis hogy a fenébe történhetett ez meg velem? És miért kell Dereknek is itt lennie?! Esküszöm egyedül jobban boldogulnék, mint így kettesben!

Egy nagyobb sziklás rész elé érkeztünk. Néhol látszott, hogy a szél élesre csiszolta, máshol pedig egy-egy apró tócsa bújt meg a mélyedéseiben, s azokon csillant meg a hold, kellemesen vakító fénye.

Derek felém fordult és magabiztos léptekkel, gonoszkásan, féloldalas mosolyra húzott szájjal, egyre közelebb sétált, már-már annyira, hogy ha nem lennénk ilyen szinten rosszban, akkor azt hinném, hogy meg akarna ebben a pillanatban csókolni, s a szívem meg is akadt pár másodpercre. De nem történt meg....

Szerencsére!

Hahóó! Hiszen ő Derek! Az a Derek. Igen, lehet, hogy szuperszexi, de akkor is ugyanaz az arrogáns, beképzelt bunkó, aki eddig is volt, és nem hiszem el, hogy erről még győzködnöm kell magam. Magától értetődő, hogy utálnom kell, hiszen ő is ezt érzi velem kapcsolatban!

Nem akart megcsókolni, és szerintem az ő fejében ez még csak meg sem fordult. Csak elhaladt mellettem, s egy hitelen mozdulattal megpördül és vakmerően rohanni kezdett, neki a sziklának. Akárcsak a fociedzésein, olyan összpontosítással, biztossággal és erővel mászott fel a csúszós köveken.

Most komolyan ámulatba ejtett, s valószínűleg, a teljesen őszinte elismerés, kiült az arcomra is, mivel mikor egy öntelt vigyorral arcán, felvont szemöldökkel lepillantott rám, csak még biztosabbá vált a tehetségében. Az ő szemében sose látszódik szerénység, vagy kétség.

Aztán felvetődött a kérdés bennem;

És én hogy a francba fogok oda feljutni?!

Nem láthatja, ahogy bénázok és mint valami nyúlós ragacs, odavetődök a falnak, majd visszapattanok, mint egy rakás szerencsétlenség.

Nem! Nem! Nem! Nem és nem!

Ez nem történhet meg velem! Vagy átmegyek Pókemberbe, vagy itt maradok egyedül, és az se érdekel, ha a farkasok falnak fel.

- Na mi lesz már? Nem jössz?! - kiáltott le nekem, s látszólag végtelenül jól szórakozott, a sápatag arcom látványán.

A gyomrom teljesen összeszorult, a torkom kiszáradt, s ellenkezni akartam, de nem jött ki egy hang se, s azt a kevés energiámat is, ami még megmaradt, ennyi lenéző pillantás után, amit ma kaptam Derektől, inkább arra fordítottam, hogy megtartsam az egyensúlyomat és lehetőleg ne ájuljak el.

- És onnan hova tovább? - nyögtem ki végül, zihálva.

- Ahjj Istenem! Legyél már egy kicsit spontán! - ordított le rám, dühösen.

Spontán mi? Mindig ez a rohadt spontanaitás kever bajba!

"Ugyan Jade! Légy spontán! Kövesd Dereket bárhova is megy, azzal a ribanc Violettel!"

"Jade! Ne legyél már ilyen félős! Állj ki száz ember elé és égesd le magad, majd kerülj olyan helyzetbe, ahonnan az egyetlen kiút egy olyan erdő, ahonnan nincs kiút, ráadásul még Derek Robins is ott liheg a nyakadban, hogy szórakoztasson!"

Hát nem irónikus?

Jól van Derek! Majd én megmutatom, hogy Jady-mady, milyen jó fej is tud lenni, ha leszarja a szabályokat és spontán!

Feszültségig pattant idegekkel, összeszorított fogsorral és szemekkel, céltudatosan irányba vettem a kősziklát, s amilyen gyorsan csak tudtam, akár egy vérbeli tájfutó, elstartoltam és rohanni kezdtem.

A sok méreg olyan szinten erőt adott, hogy egy szál probléma nélkül felugráltam a köveken, mint egy jaguár. Már majdnem célba értem, amikor az utolsó két lépésnél megcsúszott a cipőm, a nedves alapzaton, s már készültem az esésre, mikor egy erős kéz megragadta a csuklómat, s erős rántásával, fent termettem egy pillanat alatt.

Vajon ki lehetett az...?

Derek Robins.

Ennyit arról, hogy egyedül jobban boldogulnék...

Taps nekem!

CsengeFarago és erukaaa 💕💓 köszönyöm széjpeen nektek a díjat!!😻

Remélem nem ment el a kedvetek se tőlem, se Manutól😂😂(vicc helye), amiért ennyit kellett a mai részre várni😳💬

Nagyon szejizlek titeket és xoxo😘💗

Bog the Szisza 😼💘
[😂😂wtf?!]