Verseim

A halálhozó fekete gólyák

A távolban, ölelő kezed közé szorítva,

rajtad feküdve, mellkasom mellkasodhoz érve várom az álmot.

Azt, hogy szemeinket lehunyva soha fel nem ébredjünk

vagy ha mégis akkor egy szebb nap hajnalára.

.....

Zivatar utáni langyos, nedves levegőben

ülünk ketten sátrunk előtt és elképedünk.

Csodáljuk a közeli erdőbőből kijövő medvét,

rénszarvast, őzet, nyuszit és bakkecskét.

Hátunknál a Kárpátok tornyosulnak,

egy- egy faházikót látunk

amelyekből boldog, daloló gyerköcök indulnak

dalolva az erdőbe gombát szedni.

Közelünkben a Maros folyik 

és szomját oltja belőle egy gida.

A hófehér gólyák is kimerészkednek, 

fiaiknak finom eleséget keresnek.

......

Jön a sas, lecsap az ugrándozó nyuszira,

beborul, mennydörög, villámlik, jégeső zuhog.

A gyerekek jajveszékelve menekülnek, örjöngnek de már késő.

A fehér gólyából fekete lesz hatalmas karmokkal,

nagy szárnyaik helyett pedig halált hordó zsákokkal.

.....

Felriadok. Szemem könnyes, testem verejtékes, 

de látom, hogy a francia ágyunkban vagyok.

Én mesztelenül, te úgyszintén.

Feléd fordulok, Te kezeidet kitárod,

én pedig befészkelem magam a meleg nyakadhoz 

és rájövök, hogy talán tényleg jobb megélni a mát, 

mint a titokteljes holnapot vagy a szomorú vasárnapot.