Ősz volt. Hulltak a levelek,
ám messziről téged észrevettelek.
Szemed kék volt, hajad szőke,
mosolyod a gond nem gyötörte.
Láttalak egyszer- kétszer,
s aztán közeledbe férköztem.
Haverok legyünk!
Úgy gondoltuk, ám a sors másra gondolt.
Feléledt a tűz, az ősi vágy,
s újra eljött a nyár.
Süvített a szél, tombolt a vihar,
ám szerelmünk igaz maradt.
Majd egyszer, egy novemberi alkonyon,
mikor az erdőben lépkedtem nyomodon
megtorpantál, s leültél.
Ezt tettem én is,
példádat őszintén követvén.
Naplemente volt, az ég kitisztult,
s mi ott ültünk, mint két hajléktalan nyomorult.
Felém fordultál, szemembe néztél,
s majd kimondtad azt, amitől féltél:
"Szeretlek kicsi. Gyere, legyél a kedvesem!"
Közel hajoltál, majd megcsókoltál.
Csókunk szenvedélyes volt,
akár a szerelmi vallomás.
És ültünk ott, egymásra nézve,
mosolyogva, s kéz a kézben.
Kocsidba ültünk, s hazavittél,
majd az ágyra fektettél.
Pusziltál, csókoltál,
vágyaddal elvarázsoltál.
Másnap reggel boldogan ébredtem, önfeledten.
YOU ARE READING
Verseim
PoetryGondolatok tengere, ahol szabadon hagyom fantáziámat és rímekbe foglalom "életfilozófiámat."