Tudod, még várok rád.
Este, amikor egyedül fekszem még reménykedek, hogy eljössz,
kopogsz a szobám ajtaján és megváltozol, más leszel.
Talán kicsit kedvesebb, szelídebb, megértőbb, jobb leszel,
de én már rég feladtam a reménykedést, s a harcot.
Nem, nem éri meg továbbá is rád gondolnom,
mert éreztem én az elejétől, hogy nem is engem szeretsz,
s ez FÁJT.
"Ám legyen aminek lennie kell"- gondoltam, s belementem ebbe a kapcsolatba.
Reménykedtem, mindenem kitettem neked, bármiből vehettél, bármit tehettél,
mert megengedtem Neked.
De már nem bánom. Vége, ennyi volt. Feladtam a harcot, letettem a kardot.
Nem érdemeltél meg, de nekem se te kellettél.
Nem voltunk egymásnak valók.
Te beképzelt voltál, én gyáva.
Te nagyképű, elkényesztetett, én önbizalomhiányos és gyenge.
De nem baj. Lesz ennél jobb is, s talán majd egy nap megtalálom azt, akire mindig is vártam, s vágytam.
Talán... egy nap... .
ESTÁS LEYENDO
Verseim
PoesíaGondolatok tengere, ahol szabadon hagyom fantáziámat és rímekbe foglalom "életfilozófiámat."
