" Ez egy sorsszerinti szerelem "
Mi a különbség a Végzet és a Sors között?
Lily Knight mindent megtesz azért, hogy életben maradjon. Viszont azt nem tudja, hogy másvalaki, nem is olyan messziről ugyanezt próbálja elérni, az élete árán is.
Ashton Hil...
Rất tiếc! Hình ảnh này không tuân theo hướng dẫn nội dung. Để tiếp tục đăng tải, vui lòng xóa hoặc tải lên một hình ảnh khác.
- Jesszus, én hacker vagyok és nem kicseszett harcos! – Carter Samuels panaszkodását már a bejárati ajtónál is hallottam, és amikor leértem a pincébe, ez csak erősödött.
Az állítása viszont nem volt igaz a 4 évvel ezelőtti énjére. De csak az előző héten tért vissza a mi kis csapatunkba. És még Luke bizalmát sem nyerte teljesen vissza. A bátyám nem volt biztos abban, hogy a régi barátunk – hogy leegyszerűsítsem - megbízható.
Carter a bokszzsák előtt állt kis terpeszben, ökleit ütéshez emelte. A bátyám olyan bíráskodó arccal figyelte, amilyet még sosem láttam rajta. Nem olyan figura volt.
- Ne viselkedj úgy, mint egy 7 éves kislány, Carter! Tudod, hogy hogyan kell csinálni – Luke szinte felháborodottan szólalt fel. Felvette a főnök hangnemet, amit ki nem állhattam. Nem Ő volt a főnök. De a kelleténél többször hitte azt, hogy neki kell irányítania minket.
- Hol voltál, Ashton? – Luke rám nézett. Akármennyire is zavart a tekintete, nem kaptam a fejemet, hogy a padlót kezdjem el szuggerálni. Gyengeségnek tekintette volna. Válaszolnom sem kellett. A 3 műanyag pohár megtette helyettem. A cukrosat a bátyámnak adtam, az extra habos cuccot, pedig Carternak. Nekem több koffein kellett, mint nekik együttvéve. Hetek óta nem aludtam, a bátyám szerint, pedig még ilyen állapotban is képes lettem volna elbírni egy nagyobbfajta tankkal. Én ebben nem hittem ilyen bizonyosan.
- Nem értem, hogy miért kémkedsz utána – Carter leült a Luke melletti székre és ezzel csak én maradtam állva. Ez jelezte, hogy nem terveztem sok időt eltölteni a társaságukban. De nem azért, mert nem akartam.
- Ez a dolgom, Carter – válaszoltam neki. A hangszínemet sem éreztem elég hihetőnek. Már senki sem hitte el, hogy csak azért járkálok ide-oda, mert az volt a dolgom. Pedig az volt, de nem a muszáj volt az elsődleges szempontom. Már nem.
- Figyelj, Ash – Luke felemelkedett a székről, én, pedig léptem egyet hátra. Nem akartam hallani. Nem volt beleszólása. És ami azt illeti, nekem sem volt. De én nem bántam meg. Egy pillanatot sem.
- Nem, Luke – véget vetettem a beszélgetésnek, még mielőtt elkezdődött volna. – Te ebben nem dönthetsz. Ha engedném, akkor sem szólhatnál bele.
- Nem vagy kicseszett angyal, Ashton! – sokszor lejátszottunk ezt már. De hajthatatlan voltam. Volt egy döntésem, egy megingathatatlan döntésem, de nem Luke-é volt ez a döntés. Hanem az enyém. Csakis az enyém.
– Ez megváltoztathat mindent! Érted, amit mondok? Mindent! És nem csak a mi életünket! Hanem az egész istenverte világot! – Luke megragadta az ingem gallérját. Nem, nem akart bántani. Sosem lett volna képes rá. Testvérek voltunk, akik csak egymásra számíthattak. Luke félt. Féltett engem, az életemet, minket. A világunkat.
