Awakening 1. - Ébredés

17.

--- ASHTON ---

- A rohadt életbe! – alig bírtam megállni, hogy ne csapjam le teljes erőből a laptopom fedelét. Hogy is gondolhattam, hogy az interneten találhatok valamit a Kivetítésről? Még rólunk, nephilim-ekről is csak néhány ostobaságot hordtak össze, pedig velünk, jóval többször szembesülnek, mint egy Kivetítéssel, akinek a létezéséről még én magam sem tudtam.

Baromi nagy szükségem lett volna egy kávéra, pedig a bögrém még ott állt a gépem mellett, félig teli azzal az anyaggal, ami még működtette a gépezetet bennem.

Nagyot sóhajtottam és inkább a mobilomat kezdtem el forgatni az ujjaim között.

Carter-nek két csörgés sem kellett, hogy felvegye a telefont.

- Szia! Zavarlak? – kérdeztem rögtön, esélyt sem adva neki, hogy megszólaljon.

- Egyáltalán nem. Rendőrségi jelentéseket meg újságcikkeket nézek, de tele van a tököm velük – Carter úgy válaszolt, mintha én lennék a megváltó, aki elszakítja a papírjaitól. Valószínűleg az is volta,- 

- Hajnalban beugrottam az anyámhoz.

- Hogy mit csináltál? Miért? – sikerült meglepnem Carter-t. Hallatszott a hangomon, hogy nem csak a heti vizitre mentem Caroline Hill-hez.

- Lily miatt. Történt valami éjjel.

- Mármint te meg Ő... tudod...

- Jesszus, Carter, nem! – nem mintha nem gondoltam volna rá. Francba, térj vissza az eredeti témához, Ashton! – Lily imádkozott a porcelánistenekhez az éjjel.

- Ash, nem akarlak elkeseríteni, de... Lily ember és az ilyesmi előfordul – úgy mondta, mintha én ezzel nem lennék tisztában. Persze, Ő volt a tudós, de én sem voltam hülye.

- És az milyen gyakran fordul elő, hogy nem érzem meg? – tettem fel az enyhe költői kérdést. Carter hallgatott. Ő is tudta, hogy azt is éreztem, amikor Lily a legkisebb, legártalmatlanabb náthával küzdött.

- Nem terelte el valami a figyelmedet? – tett fel Ő is egy hasonlóan enyhe költői kérdést. Felnyögtem. Miért gondol mindenki erre? Tény, hogy megtörténhet, de nem... nem terelte el semmi a figyelmemet.

- Perverz! – ennyi volt válaszom.

- Oké, rendben. És mit mondott Caroline?

- Adott egy nevet. Luke azt mondja, hogy gyogyós, de Anya szerint egy Kivetítés odafentről. Ha méltó vagy rá, megválaszolja a kérdéseidet – próbáltam érthetően magyarázni, bár én magam sem tudtam teljesen, hogy miről van itt szó.

- Király! Még szerencse, hogy nem nekem vagy Luke-nak adta. Mikor indultok?

- A tavaszi szünetben, két hét múlva. Luke le akarja foglalni a jegyeket New Orleans-ba, még mielőtt a turisták elfoglalják a repteret. Csak... még kérdéses a létszám – köhögtem egyet enyhe zavaromban. Nem szoktam ennyire béna lenni a meghívásokban.

- Várj egy pillanatot, Ash! – hallottam, hogy Carter engedélyezi valakinek a belépést. Az irodájában lehetett. Egy vékony lányhang szólalt meg.

- Valaki keresi Önt – ezzel a lendülettel Carter lefogta a telefonja mikrofonját. Nem akarta, hogy halljam. De Ő nem volt azzal tisztában, hogy mennyit erősödött a hallásom az elmúlt évben. Nem kellett ahhoz mikrofon, hogy halljam, miről beszélnek.

- Ki?

- A lányt Calla Morgan-nek hívják – éreztem, hogy megáll a szívverésem és azzal párhuzamosan a légzésem is. Lily a Sárkányok Házában van. Az álnevet én magam találtam ki. És szerencsére Lily is volt olyan okos, hogy nem az igazi nevét használta. De mit keresett ott?

- Engedd be – ezzel a lány kilépett az irodából. Carter visszafogta a füléhez a telefont. – Benne vagyok, Ashton. De most mennem kell, egy... beszállító keres engem.

És megszakadt a vonal.

- A rohadt életbe! – aznap már másodszor használtam ezt a káromkodást, a telefonom, pedig nagy erővel süppedt bele a kanapéba, miután kidobtam a kezemből. Hátrahajtottam a fejemet a kanapé háttámlájára, így pont láthattam, hogy Luke lejön a lépcsőn.

Az arcán lévő érzelmeket nem tudtam elkülöníteni egymástól. Bűntudat? Vagy mégsem annyira bűntudat?

- Mit tettél, Luke? – egy másodperc sem kellett ahhoz, hogy felpattanjak és szembenézzek a bátyámmal. Már elég dühös és feszült voltam ahhoz, hogy bármelyik pillanatban bemossak neki egyet.

- Elmondtam Lily-nek az öregedést – a kezem ökölbe szorult. De nem ütöttem meg. Még nem. De látta a szememben a haragot. Cikáztak a fejemben a gondolatok. Azt sem tudtam, hogy hogyan reagáljak. De annyi biztos, hogy nem jól. 

 – Megérdemelte, hogy tudja. Az egész igazsággal kell szembenéznie, nem csak az egyik részével. Meddig vártál volna, hogy elmondd neki? Addig halogattad volna, amikor már te sem öregszel egy tetves évet sem? És miért? Mert nem érzed magad elég késznek, elég erősnek? Ez nem rólad szól. Hanem róla. Kettőtökről. Szerinted hogy hatna a kapcsolatotokra az, hogy te még mindig 25 éves vagy, Ő meg már bőven túl van a 30-on?

Ekkor ütöttem meg. Luke az orrához kapta a kezét, de nem ütöttem olyan erőset és nem volt olyan gyenge, hogy eltörjön.

- Oké, ezt megérdemeltem.

El sem tudtam hinni, hogy mit képzelt. Hogy majd köszönetet mondok, hogy nem nekem kellett beavatnom a barátnőmet? Elég nehéz volt a helyzet anélkül is, hogy Ő beleszólna. Hogy kellett volna közölnöm a szerelmemmel, hogy a közeli jövőben, konkrétan 2-3 év múlva, abbahagyom az öregedést és a következő apró változásom 10 év múlva lesz? Az tény, hogy nem volt szép dolog tőlem, hogy eltitkoltam előle, de... védtem őt. És saját magamat is. Mert ismertem Lily-t. Tudtam, hogy nem viselné jól. A rossz állapota, pedig seperc alatt visszatérne. És nem épülne fel többet. Végzetes lenne. 

Visszagondoltam az előző éjszakára. Luke akkor mondhatta el neki, amikor én az anyámmal voltam. Amikor visszatértem, Lily begubózva feküdt az ágyamban és próbálta elrejteni az arcát előlem. Nem akarta, hogy lássam, hogy sírt. Aztán ott van az a reggeli hamis és élettelen mosoly. De túl hülye voltam ahhoz, hogy ott és akkor kiszúrjam.

Valami elterelte a figyelmemet.

- Hova készülsz? – pillantott rám a bátyám, amikor felvettem a kabátomat és elővettem a kocsi kulcsomat.

- A Sárkányok Házába. Rendbe hozom a kapcsolatomat, amit elrontottál.