" Ez egy sorsszerinti szerelem "
Mi a különbség a Végzet és a Sors között?
Lily Knight mindent megtesz azért, hogy életben maradjon. Viszont azt nem tudja, hogy másvalaki, nem is olyan messziről ugyanezt próbálja elérni, az élete árán is.
Ashton Hil...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Amikor reggel hatkor felébredtem, ugyanaz a kép fogadott, mint, mikor elaludtam. Az arcom nedves volt. A vékonyka papírlap, amire a hirtelen szerelmes levelemet írtam, még mindig ott feküdt mellettem. És még mindig Ash pulcsiját szorongattam, ami vizes volt a könnyeimtől. Fenébe, egész éjjel itathattam az egereket. Vagy a nagyobb állatokat. Szerencsére a rémálmok ívesen elkerültek, de a szimpla álmok is. És ez jó volt így.
Lassan felültem, az ujjaimmal próbáltam kifésülni a hajamból a gubancokat, amikor rájöttem, hogy libabőrös vagyok. A szobába az összes óceáni éghajlati éjszakai levegő beáramlott. Úgy emlékeztem, hogy becsuktam az ablakot este. Ezek szerint, rosszul emlékeztem. Magam köré tekertem a takarómat és becsuktam az ablakot. A takaróm sarkával megtöröltem az arcomat és minden igyekezetemet bevetettem, hogy ne gondoljak Ashton-ra, tudtam, hogy ha megtörténik a gondolkodás, újra működésbe lépnek a könnycsatornáim, amik potom 12 óra alatt sem ürültek ki. Egy dolog, amiben kiváló vagyok.
Az egész vasárnapot az ágyamban akartam tölteni, töprengeni sanyarú sorsomon, szappanoperákat nézni, amin – talán - nevethetek egy jót. Talán még Maia-t is fel akartam hívni, hogy jöjjön át, meséljen Seattle-ről, ami elterelte volna a figyelmemet. De akkor emberi külsőt kellett volna varázsolnom magamra. A Facebook-os beszélgetéshez, pedig nem kellett, szerencsére. Nem igazán lettem volna képes rá.
Visszafeküdtem az ágyamba, kényelembe helyeztem magam és levettem az éjjeliszekrényről a laptopomat. Szerencsésen, vele együtt lelöktem a jegyzetfüzetemet is. Nagyot sóhajtva lehajoltam érte, úgy mozogtam, mintha legalább 80 éves lennék és nem 17.
Ekkor vettem észre, hogy a füzetem egyik felső sarka be van hajtva. Én nem szoktam szamárfülezni, soha. Az elveim ellen szólt.
Gondolkodni kezdtem. Nyitott ablak, szamárfülezés.
A válaszhoz csak ki kellett nyitnom a füzetemet.
Az oldal nem az én betűimmel volt tele. Korántsem. De jól ismertem azokat a betűket.
Ashton sorai voltak. Ő írt bele a füzetembe.
Úgy dobogott a szívem, mint még soha olvasás előtt.
Édes kicsikém!
Mielőtt elkezdenél rajta töprengeni, én hagytam magam után nyitva az ablakot. Ha nem teszem, valószínűleg nem találtál volna rá olyan gyorsan a levelemre, ha egyáltalán a füzetedbe írt gyors soraimat levélnek lehet nevezni.
8-9 óra telhetett el, azóta, hogy otthagytál a parkban. Utána sokáig csak álltam, néztem Utánad. El sem tudtam hinni, amiket mondtál. Fájtak a szavaid. De, ahogyan láttam, neked is. Nem tudtam elképzelni, hogy mik járhatnak a fejedben. Utána belelestem az érzéseidbe – tudod, hogy nem akarom megsérteni a magánéletedet, kedvesem, de nem kapcsolhatom ki olyan egyszerűen, mint azt hiszed -, éreztem, hogy milyen rosszul vagy. Talán akkor sem voltál ilyen rosszul, amikor rosszat álmodtál. Hidd el, én tudom. Remélem, hogy a pulóverem egy kis vigaszt nyújtott neked. Amikor ott álltam melletted, úgy láttam, így volt.
