" Ez egy sorsszerinti szerelem "
Mi a különbség a Végzet és a Sors között?
Lily Knight mindent megtesz azért, hogy életben maradjon. Viszont azt nem tudja, hogy másvalaki, nem is olyan messziről ugyanezt próbálja elérni, az élete árán is.
Ashton Hil...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Jóval az ébresztőóra előtt ébredtem. Carter hívása óta 3 és fél óra telhetett el.
Amikor átfordultam a másik oldalamra, hogy átöleljem Ashton-t, a kezem csak az üres lepedőt érintette.
Felültem, az egyik kezemmel beletúrtam a hajamba és köhécseltem egyet, mert tudtam, hogy ha Ash a házban van, meghallja a hangomat.
Egy perc sem kellett, hogy egy tálcát egyensúlyozva jöjjön be az ajtón.
- Jó reggelt – köszönt és az ölembe helyezte a tálcát.
- Jó reggelt – nyújtózkodtam egyet, majd odahajoltam hozzá, hogy megpusziljam.
- Jól vagy? – kérdezte Ashton. Nem tudtam, hogy mire érti. A tegnap éjszakára, a ma hajnali beszélgetésünkre, a sorsfordító utazás kezdetére vagy, hogy jól vagyok-e reggelhez képest.
- Az ember nem tud normálisan válaszolni erre a kérdésre. Főleg egy olyan embernek, aki pontosan tudja, hogy mit érzek – mosolyogva forgattam meg a szemeimet.
A szervezetemben angyalvér volt, mert lefeküdtem életem szerelmével. Az egykori legjobb barátja és annak pszichopata barátnője meg akart ölni, kétszer majdnem sikerült is nekik. A testőreim, pedig egy szintén kissé pszichopata és egy tudós volt, akinek már legalább egy doktorival kellett volna rendelkeznie, ha nem többel.
Ezekhez képest, egészen jól voltam.
Mert ehhez a világhoz tartoztam.
- Azért, elmondod, hogy mit érzel? – beleharaptam a pirítósba és a kérdésére felvontam mindkét szemöldökömet, mosolyogva.
- Kíváncsi vagy rá, mi? – kérdeztem vissza, majdnem teli szájjal. – Sosem éreztem magam ennyire boldognak.
- Akkor én már elégedett vagyok – a kissé vajas számmal pusziltam meg.
- Akkor már mindketten – félrelöktem a tálcát és feltérdeltem, hogy rárepüljek az ajkára. Éreztem, hogy egy pillanatra ellenkezni akar, de végül megadta magát. Összehúzott szemmel húzódtam el tőle és visszahuppantam a fenekemre.
- Soha nem fogsz többé hozzám érni? Csak azért... - nem kellett befejeznem a mondatot. – Akárhogyan is, de folyamatosan áldozat leszek. Én vagyok a préda, Ő a vadász. És rám vadászik. Ez mindig így lesz. Nem teszi se többé, se kevesebbé, ha megcsókolsz.
- Tudom, én csak... Még meg kell szoknom... ezt az egészet.
- Milyen egészet?
- Téged. Hogy mennyire... te vagy. És, hogy akármit is elszúrok, te itt vagy – elakadt a lélegzetem, majd vettem egy mély levegőt.
