" Ez egy sorsszerinti szerelem "
Mi a különbség a Végzet és a Sors között?
Lily Knight mindent megtesz azért, hogy életben maradjon. Viszont azt nem tudja, hogy másvalaki, nem is olyan messziről ugyanezt próbálja elérni, az élete árán is.
Ashton Hil...
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
A felnőtté válás egy igazi angyal anya és egy még angyalibb természetű apa mellett igazi megpróbáltatás volt. Még akkor is, ha iskolai éveim nagy részét a keleti parton vagy az óceán túloldalán töltöttem.
Minden cselekedetemkor vagy feladatomkor kétféle megjegyzést vagy ítéletet kaptam, és ez a szám megnőtt, amikor a bátyám, vagy a szintén angyalszülőkkel rendelkező barátaim is beszálltak a vitába.
Elég sokszor kívántam azt, hogy teljesen ember legyek, és ne csak félig. Szerencsére a tükörben még mindig egy 19 éves nézett vissza rám.
Az anyám – még igazi angyal korában – kerub volt, vagyis Isten akaratát érvényesítette az összes síkon. Bölcsesség Angyalai, a Mennyek Küszöbének Őrei. Szóval elég magas körökben mozgott, mielőtt önként megszabadult a szárnyaitól.
Az igazi őrangyalok láthatatlanok voltak az emberek számára, persze, számunkra nem. Én nem tudtam csak úgy, sitty-sutty láthatatlanná válni. Be kellett szereznem egy terepjárót – a bátyám szerint a „kémeknek" terepjáró jár, Ő maga meg Land Rover-rel furikázott -, tökéletes rejtőzködési taktikákat fejlesztettem ki. És, amikor törvényszegő kedvemben voltam és bementem a Fekete Lyukba, reménykedtem, hogy Jen nem mondja ki a nevemet Lily vagy – ne adj Isten – Maia előtt. De azt nem tudtam megakadályozni, hogy ne bámuljam Őt. Francba is, fiú vagyok. Egy fiú megnézhet hátulról egy lányt, nem? Jó, persze, az úgy elég ciki, ha egy őrangyalféle bámulja meg azt a lányt, akit még kéne védenie, de akkor is.
A Carber-i Gimnázium bejáratától 1 utcányira álltam, körülbelül 200 méter távolságra a kaputól, - ahol még mindig tökéletesen láttam a diákok arcán a pattanásokat és a legapróbb szeplőket is - a fák között, ahol nem sokan vehették észre a terepjárómat, se azt, hogy az anyósülésről kémkedek valaki után. Mert a legtöbb ember annak nevezte volna, amit csináltam. Az apám is úgy nevezte. Az anyám szerint csak angyali segítségnyújtás. Szó szerint.
Majdnem egy év alatt tökéletes pozitúrát találtam magamnak, ami felvételekor nem zsibbadt el a lábam, vagy görcsölt be a karom. Ugrásra készen álltam, mintha bármelyik pillanatban kiugorhatnának a fák közül a démontanoncok. A fényképezőgépem a kesztyűtartóban hevert, amiért a bátyám megölt volna, ha látja. Nem kellett ahhoz a gép lencséje, hogy lássam az arcát. Ismertem az összes anyajegyének és halvány szeplőinek a helyét. Tudtam, hogy mikor és hogyan mosolyog vagy, hogy milyen, amikor ráncolja az orrát.
A távolból figyeltem.
Nagyot sóhajtottam, miközben a csengőhangom újra összekeveredett a jelenlegi slágerrel, ami a rádióból szólt.
- Mi van már megint? – ez volt a bátyám ötödik hívása egy percen belül, amit csuklóból hangpostára irányítottam.
- Tudom, hogy hol vagy. Ezért Anya ki fog nyírni. Aztán talán én is – jelentette ki Luke. Meg sem lepődtem. Meg sem rémültem. – Szabályokat szegsz.
