Az aranysárkány

A második küldetés

Szerencsére a csajok nem adták tovább senkinek az én kis kamu sztorimat, mert még a végén HelloKitty vissza hallotta volna, és abból lett volna még a kavarodás... De szerencsére, amint mondtam, tartották a szájukat a mi kis áltitkunkról.
Hogy mást ne mondjak nem volt túl izgalmas a napom hátralévő része. Végig HelloKitty járt az eszemben. És ebben az volt a legfurább, hogy nem ábrándoztam róla, hanem pont azon elmélkedtem, hogy vajon milyen lehet a személyisége. Mert az lejött egyből, hogy kedves és jóhumorú, meg az is, hogy utálja a fanlányokat. De vajon milyen a stílusa? Vajon bunkóbb típus, vagy mindig kedves és segítőkész. Emellett egyre inkább kezdett elmúlni a fan lányos betegségem... Már nem akartam a képet nézegetni róla, már vele együtt akartam harcolni. Már nem álmodoztam róla, hanem szerettem volna a közelében lenni. És ez nagyon nem fan lányos. Megnéztem törin a képemet róla, de nem kezdtem el pattogni, hogy ,,á, de cuki", hanem éreztem, hogy szeretném újra élőben látni, beszélni vele, és ettől olyan fájdalmat éreztem. A hiányától. És ebben az a legfurcsább, hogy előtte csak képről ismertem. A csengő zökkentett ki a gondolatmenetemből.
A rákövetkező napom csak várakozásból és türelmetlenségből állt. Nem történt semmi. Pedig folyamatosan arra vártam!
Azonban a utána lévő nap már történt valami...
Éppen befejeződött a harmadik óránk, amikor a fejemben megszólalt anya hangja:
- Inkább a feladatodat próbáld végezni, az önsajnálat helyett- erre legszívesebben visszaszóltam volna, hogy én nem is sajnáltatom magam, de három okom is volt rá, hogy ne tegyem meg, és ez azért meggyőzött. Egy: mert mégis csak az anyám és nem illik, kettő: tökéletesen igaza volt, három: teljesen hülyének néztek volna a folyosón, ha magamban elkezdtem volna kiabálni! De úgy tettem, ahogy kérte. Gondolkozni kezdtem azon, hogy kik lehetnének a társaim. Felírtam egy papírra a tulajdonságokat:
- Önzetlen,
- Kiismerhetetlen,
- Udvariatlan.
Remek. A probléma csak az volt, hogy több millió ilyen tulajdonsággal rendelkező ember él csak a környezetemben. Úgy döntöttem, könnyebb lesz, ha egyszerre csak egyet próbálok találni. Kezdtem tehát a vízzel. Teljesen önzetlennek kell vajon lennie, vagy csak szimplán lennie kell egy önzetlen cselekedetének?
- Teljesen önzetlen- válaszolt a hang a fejemben. Köszönöm. De ilyen ember nem is létezik! Valamilyen szinten mindenki önző! Ha másban nem, szerelemben minimum, tehát az emberek nagyobb részét már ki is zárhatom. Biztos, hogy egyedülálló az illető. Ebből következik, hogy klubbtag sem lehet, hiszen a HelloKitty fan klubban senki nem tudna osztozni Kittyn, ha megkaphatná, nem de? Szóval a fanosok kizárva. Fiú sárkány... Hát ezen még nem gondolkodtam. Elő fordulhat. De én nem ismerek olyan fiút, aki ne lenne, ha minimálisan is, de önző.
Ahogy így a helyemen ültem és gondolkoztam, egy idő után feltűnt, hogy nem jött be tanár. Mindez persze még nem jelentett volna semmit, de hallottunk egy hatalmas sikítást a folyosóról. Az egész osztály kirohant, hogy megnézze. Gentle tanárnő egy sötét lovag fogságába esett.
A baj csak az volt, hogy nem változhattam át, mert ott volt az egész osztályom. Nem igazán tudtam, mit csinálhatnék.
Visszamentem a terembe. Üres volt.
- Akkor hajrá- vigyorodtam el.- Én vagyok a tűz- sárkánylány! Aranysárkány ereje: változtass át engem!- mindezt olyan halkan mondtam, hogy reményeim szerint senki sem hallotta az osztályomból. Átváltozás után kilopakodtam.
- Inkább bújjatok el- szóltam az osztályomnak.
- Te meg ki vagy?- kérdezte mindenki, aki nem fan lány volt, mert nekik, ugye, meséltem magamról.
- A tűz- sárkánylány. Egy szuperhős- forgattam a szememet.- menjetek innen. Még bajotok esik!
- Ne parancsolgass nekünk- na ki mondta? Naná, hogy Anne Morgan. Közelebb léptem hozzá.
- Kedves kisasszony, ha úgy gondolod, hogy biztonságos itt maradnod, akkor maradj nyugodtan, csak nehogy megsérülj. Tudod, nála van kard. És HelloKittynél is. Nekem másom van- majd a tenyerebe fújtam és a sötét lovaghoz fordultam:
- Engedd el- majd neki dobtam a tűzgolyót. Elengedte a tanárnőt, mert pont a kezét találtam el... Na jó, egy hajszálon múlt, hogy nem Mrs. Gentle- t, de erről másnak nem kell tudnia. Ezután megjelent a várva várt füstfelhő. Itt van!!!
- Szervusz, Társam- láttam meg a lépcsőn ülő HelloKittyt.
- Szia, Masnis Cica- mosolyogtam rá.
Úgy tűnt, ezúttal közönség előtt leszünk kénytelenek harcolni, de ekkor Kitty felemelte a hangját:
- Menjetek innen! Ez veszélyes!
- De...- kezdett volna belekötni Kathee.
- Mondom menjetek innen!- ekkor tényleg eltűnt az osztály.
- Ez nem ér! Rám miért nem hallgattak?- durciztam.
- Nem vagy elég meggyőző- kacsintott rám vigyorogva. Vajon lesz olyan, hogy nem fog rám kacsintani egy küldetés alatt? Szerintem nem.
Ekkor egy kard repült el kettőnk között. Ez komolyan edobta a fegyverét?
- Ne most trécseljetek!- szólt gépiesen. Aztán sajnos, sejtéseimmel ellentétben vissza tudta teleportáltatni a kezébe a kardot. Kár.
- Te csak ne kotyogj közbe- vigyorgott gonoszul HelloKitty és elővette a kardját.
Bevallom őszintén, fogalmam sincs, ki lehetett ez a sötét lovag. Pedig folyamatosan ezen gondolkodtam, miközben tűzgolyókat szórtam a talpa alá.
Sajnos a mi kedves sötét lovagunk elég hamar megunta a verekedést és elszaladt, pont úgy, mint az előző.
- Ezek a lovagok folyton ezt csinálják?- kérdeztem HelloKittytől felháborodva.
- Mit?
- Hogy a legjobb résznél fogják magukat és meglógnak! Ez olyan igazságtalan!- felnevetett.
- Hát az élet már csak ilyen igazságtalan, sajnálom- én is felnevettem. És most mondja nekem valaki, hogy nem illünk egymáshoz!?
Ekkor a teremben susmorgást lehetett hallani. Eszembe jutottak a fan csajok és az is, hogy HelloKitty mondta, hogy nem szereti őket.
- Én a helyedben addig rohannék, amíg még lehet, mert több csajról is egyszerűen lerítt, hogy nagy rajongód.
- Te jó ég, kösz, hogy szólsz! Akkor szia, Társam- tisztelgett ismét két ujjal, úgy, mint legutóbb, majd ledobott a földre egy olyan ködbombát az övéről... És ismét kimászott az ablakon.
- Szemfényvesztés- kuncogtam fel, majd bementem a mosdóba. Megláttam magam a tükörben és egy pillanatra elállt a lélegzetem:
Mélybordó színű pánt nélküli ruha volt rajtam. A teteje felé kivilágosodott és a mellrésznél lángnyelvek voltak.
Egy hosszú, szintén mélybordó csizma volt a lábamon, a tetején ismét lángnyelvekkel. Ugyan ilyen kesztűim is voltak. A szemem volt nagyon... Átható még, mivel tegnap azt nem láttam. Kívül narancssárga volt, és a pupillám felé sötétült. Nagyon jól nézett ki! Ahogy a hajam is, ami korom fekete lett! Nem rossz. Egyáltalán nem rossz! Emellett volt sárkányos fülem... Hát ezt máshogy nem tudom leírni... Recés lett a fülem széle. Emellett pici, pikkelyes tapintású farkincám is volt. Teljesen mutánsnak néztem ki!!!
Miután kénytelen voltam magamnak beismerni, hogy egész jól nézek ki, visszaváltoztam.
Mivel az osztályom már a folyosón volt, így könnyedén el tudtam sunnyogni az ajtóig. Ott azonban megálltam. Ekkor jöttek visszafelé a csalódott fan lányok, majd megláttak engem...
- Hol voltál?- kérdezte aggódva Letti.
- Bent a teremben- próbálkoztam.
- Hol?
- Hát... Tudjátok a tegnapi óta eléggé félek ezektől a lovagoktól, szóval inkább elbújtam az egyik pad alá...
- Szegénykém, úgy féltél?- ölelt meg Letti. Szegény, jól becsaptam, de hát nem mondhattam meg neki az igazat.
Mindenki elhitte szerencsére, ezért nem voltak olyan gondjaim, mint hogy jöttem ki, melyik alá bújtam.
Kezdem egyre inkább úgy érezni, hogy a valódi anyám mégis jobban ismeri az izlésemet. Ez a világ legeslegjobb születésnapi ajándéka!