Ellenszenv és szerelem |✔

11. fejezet

Daniel se szó, se beszéd nélkül felvitte Jacket egy üres szobába, ahol Molly és én voltunk. A többiek kint az ajtónál veszekedtek Daniellel, hol engem védve, hol szidva. Végig Jack holtsápadt arcát néztem, valamikor a könnyfátyol miatt elhomályosult. Molly lefedte a sebeit, de közben ő is sírt.

- Nem értem, gyógyulnia kellene. – sírta a szavakat.

- Gy-gyógyulnia? – nem értettem ezt az egészet.

- Tudod, a vérfarkasok maguk gyógyulnak. Még ha halálosnak is néz ki. – magyarázta, és egy lépést közelebb léptem Felé.

- Te haragszol rám? – kérdeztem Mollyt végig Jackre nézve.

- Én nem. – rázta fejét. Kicsit megnyugodtam, hogy legalább Jack nővére nem haragszik rám, mert én sodortam az életét veszélybe. A kinti brigád talán megharagudott rám, hisz mégis csak sokkal régebb óta ismerik Jacket, mint engem. Viszont Daniel, ő utál. Nem tudom, hogy csak ilyen a természete, vagy tényleg elkövettem valamit ezért. De az az egy fülön ütött, mikor azt mondta, hogy Jack a nevemet hajtogatta. Hogy Jack szerelmes belém. A francba.

- Nem kellett volna idehoznia! Most nem nézne ki így, nem történt volna semmi. Hallgathatnánk a csípős beszólásait, esetleg a csökönyös nevetését. De nem. Ezt is el kell rontanom. – rogytam össze végleg és keserves sírásba kezdtem. Molly hiába nyugtatott, egy lelki sebet nem lehet eltűntetni egyről a kettőre, mint egy testen lapulót.

- Heather, ezt verd ki a fejedből! – guggolt le mellém Molly könnyáztatta arccal – Semmit nem rontottál el. Jack most nem vigyázott magára. Megtört volt, ami eddig neki nagy újdonság. Te vagy az egyetlen, aki ezt elérte. Meg tudod őt puhítani. Meg tudod őt javítani. Neked meg tud nyílni, hiába mondta neked azt, amit.

- De mindig ellök magától! Ha közelebb kerülök hozzá, nem hagyja tovább. És nem tudom, hogy mit érzek iránta. – szipogtam.

- Ezt még van időtök eldönteni. – rajzolt egy halovány mosolyt az arcára, de a komorság rögtön elöntötte. – Gyere. – húzott fel a földről kezemnél fogva. Ujjaimat rátette Jack vértől átázott pólódarabjára, ami még épp fedte izmos felsőtestét. Testéből valami elindult, ami az én kezemen húzódott végig. Jack teste megremegett, kezem pedig egyre jobban kezdett fájni. Végül elkaptam róla kezemet, Jack teste pedig újra elernyedt.

- Ez meg mi a fene volt? – ámultam. A kezem borzasztóan fájt, viszont Jack arca mintha nyugodtabb lenne.

- Elvetted a fájdalmát, Heather.

Fájt neki. Igaz, testi fájdalom volt, de remélem a lelkét is valamennyire helyre tudtam tenni. Ha az enyém nincs rendben, legalább az övé legyen.

- Szereted? – rontott be az ajtón idegesen Daniel, nyomában Harperékkel. Vádlóan néztek rám mind, ez pedig megrémisztett. Éles tekintetüket belém fúrták, mint ahogy a körmüket szokták a prédába.

Megszólalni sem tudtam. Helyette gondolkozóba estem. Jack volt az, aki megmentett. Ő volt az, aki nyíltan kimondta, hogy nem akart, de már belátom, hogy mégis. Az a hülyeség, amit nekem elmondott a Titanic-kal kapcsolatban, nem ér semmit. Tudom, hogy mindig ellök magától. De nem ismeri a szándékaimat, ezért küzdeni fogok. Elérem azt, hogy megnyíljon nekem, megtudjak róla dolgokat, mert... mert érdekel, hogy mi volt vele. Szeretném tudni, hogy miért álcázza magát.

Hátat fordítottam a hármasnak és ránéztem meggyötört arcára. Itt és most, ilyen állapotban, meg volt törve. Ezt nem akartam látni. Azt a kisfiús félmosolyt akarom látni az arcán, mint mikor együtt aludtunk! Szeretném, hogy boldog legyen! Velem.

- Azt hiszem.. igen.