Ellenszenv és szerelem |✔

21. fejezet

A kijelentés óta öt nap telt el. Öt nap, amiben talán Daniel felkészült valamire. Öt nap, amiben kérdések halmozódtak fel bennem, de válaszra nem méltattak. Öt nap, amihez társulni fog még öt nap.

Ebéd után valamiért mindenki az asztalnál maradt. Mintha valaki megparancsolta volna, hogy az asztalnál kell minket tartani, és néma csöndben ülni.

Nem tudtunk semmiről.

A fejemben nem hallottam hangokat.

Azokat Daniel hallotta.

De hogy? Mikor történt a váltás? És miért? Már nem voltam erre alkalmas a depresszióm miatt? Nem teljesíthettem volna tovább a feladatokat? Ki a franc határozza meg ezt?

- Heather nem halt meg. – mint akik szellemet láttak, úgy néztünk Daniel irányába. Orra alatt elmorgott mondata többször egymás után visszhangzott a fejemben. – A gondolataitok megölnek engem. – mosolygott falfehér arccal.

- Daniel, te mégis miről beszélsz? – ráncolta homlokát remegő hangon Molly.

- Fel lehet támasztani.

- Daniel, egy évtizede farkasok vagyunk. Te ezt honnan veszed? – Harpernek alig kellett már valami, hogy elsírja magát. Amilyen nagyszájú, olyan érzékeny.

- Valami... valami itt bent – mutatott rá fejére – azt mondta, hogy meglehet menteni.

- Hogy? – kérdeztem végül én, mire a fiú belém fúrta üveges tekinetét, majd kimondta azt a két szót, amit nem kívántam viszonthallani.

- Hogy meghalok.

Az élet néha nem akar nekünk kedvezni. Talán nem vagyunk szimpatikusak neki, vagy nem tudom. Egy biztos; akivel valaha valamilyen baráti vagy szerelmi kapcsolatod volt, azokat az embereket elveszi tőled. Lehet csak elküldi egy másik országba, városba, vagy akár kontinensre. Viszont a halál neki egyszerűbb lenne.

Miért?

Elvette tőlem Heathert. Lehet visszakapom őt. Lehet nem. Az is meglehet, hogy ez csak egy mocskos vicc, és Danielt is elveszi tőlünk.

Az élet kibaszott bábúi vagyunk, akiket szabadon rángathat, viszont ha leszakadsz a téged rángató madzagokról, lezuhansz a halálba.

Heather és Daniel pont ilyenek. Talán sosem kapom vissza azt az érzetet, ami a haláluk előtt volt. Nem fogom magam rendben érezni, mindig lesz egy hiányzó szakasz. Azt pedig nem lehet bepótolni. Ami megtörtént, megtörtént. Nem lehet rajta segíteni.

Lehet csak velem van a baj. Lehet csak én nem akarom elfelejteni azt az időszakot, amit mindketten kihagytak az életemből. Vagy csak nem fogom tudni.

Nem tudom mi lesz ezután. A halálból visszatérő barátnőmet hogyan kéne fogadnom? Kedvesen? Reálisan? Közölni vele, hogy nemrég még halott voltál, hagyj nekem pár napot, mire felfogom, hogy itt vagy? Vagy csak zárjam ölelésembe, és nem is szóljak semmit? Azt hiszem ez lenne a legjobb megoldás.

Hihetetlen, hogy öt nap múlva újra látom Heathert.