Ellenszenv és szerelem |✔

20. fejezet

A rémálmaim és rémképeim egyre többszörösődtek. Heathert egyre többször láttam álmomban – halottan. Viszont az egészhez Finn undorító hangja is társult. Hallottam, ahogy fenyegeti, ahogy halottas hangon nevet, a nedvességet, ahogy beledöfi a lányba a fegyverét. Aztán a rémképek, amikor látom holttestüket.

Már hajnali kettő óta fent vagyok. Gyötör az álmosság, de egyszerűen képtelen vagyok lehunyni a szememet akár egy percre is, mert rögtön látom a két holttestet egymás mellett.

Ezekben a pillanatokban a kávé a legjobb barátom. Az íze keserű, akárcsak a hangulatom, amihez társul a bennem forrongó düh, amit a kávé melegen ad vissza.

Szánalmasnak éreztem magam. Egyszerűen hagytam, hogy eltűnjön mellőlem, és a saját bőrömet mentettem, minthogy neki segítsek. Most talán fent feküdne az ágyunkban, ami újra csak az enyém.

Kegyetlen szar érzés egyedül aludni.

Harper zokogva kért, hogy ne legyek öngyilkos. Ismert már annyira, hogy tudja min jár az eszem.

- Én egyszerűen nem tudom feldolgozni, hogy nincs itt – bámultam magam elé bágyadtan, hangom berekedt. Nem tudtam ránézni a mellettem ácsorgó lányra, ki újra sírásba kezd és karomat ütlegeli.

- Kérlek, ne légy hülye, Jack! Heather sem akarná! Senki! – zöld szemei valamennyire meggyőztek abban, hogy nem leszek hülye.

- Hagyj egyedül, kérlek.

- Finnegan.. – szólított középsőnevemen, amit egyébként utálok, de Harper szájából mégis melegség áradt szét bennem a keserűség mellett. – Legalább... legalább tégy valamit, hogy ne nézz ki úgy, mint egy zombi. – és most tért vissza az eredeti Harper.

- Nincs kedvem. – világéletemben szűkszavú voltam,de most olyan nehezen megy annak lenni. Minden sérelem, düh és szánalom ki akar belőlem szakadni, már a torkomban érzem a szavaimat, de nem engedem őket útjuknak.

Minden visszafojtott szó egy dühös kiáltás.

Pár órával később a ház többi tagja még mindig egy szoborként talált a konyhában. Már azt sem tudom, hogy mikor pislogtam utoljára.

Talán három óra körül.

Most meg van öt óra.

- Tudod miért nem bírtam ezt a lányt? – sóhajtás közepette mellém vetődött Daniel. Nyakam beállt a mozdulatlanságomtól, ahogy ránéztem.

- Mert azt hitted, egy ribanc?

- Is. – lesütött szemével halkan nevetett egy halványat. Hogy tud ilyen helyzetben nevetni?

- Keservesség miatt nevettem. – a válasza megdöbbentett. Először fel sem fogtam, hogy a választ honnan tudta, aztán szépen lassan leesett.

- Daniel... te is telepata vagy? - félénken kérdeztem meg, amit nem értek még mindig. Mikor féltem én utoljára Danieltől? Talán tíz éves koromban, mikor elhordott mindennek, csak mert nem tudtam teljesíteni a kiképzése feladatát. Azóta közellenségek voltunk egymásnak. 

Daniel rám emelte világosbarna tekintetét, amiben valamiféle szánalom és sajnálkozás keveredett.

- Nem Jack. Elvettem tőled.